2010. március 14., nagyböjt 4. vasárnapja

Az olvasmányhoz (Józs 5,9a. 10-12)

Olykor egyetlen szó a Bibliában történelemkönyv. Ez az egyetlen szó a mai olvasmányban: „ma”. Persze összefüggésében él ez a szó, az Úr szava. Az Úr mondja Józsuénak, Mózes utódjának: „Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát.” Józsuénak mondja, aki mindig is maroknyi csapatnak ugyan, de hadvezére volt. Évtizedek véres harcait irányította, és ma háborús bűnösként ítélnék el, mert népcsoportokat irtott ki, a csecsszopó kisdedeket sem kímélve. Mikor hangzik el ez a „ma”? Akkor, amikor már csak rémes álomnak tűnnek az egyiptomi természeti katasztrófák, a szökés Egyiptomból, a Vörös-tengeren való átkelés nyomukban az egyiptomi hadsereg páncélosaival. Mögöttük van már a több évtizedes pusztai vándorlás minden megpróbáltatása, az éhség, a szomjúság, a kígyók, a lázadások és a mindennapi küzdelem a reménytelenség ellen. Mögöttük van a Gondviselés jól kiszámított szűkmarkúsága. Csak ezek után, de beleértve mindezt mondja ki az Úr: „Ma – hangsúlyozom – ma, levettem rólatok Egyiptom gyalázatát.” De nem állhatunk meg a „ma” szónál, bár érdemes időzni annál. Ha mégis tovább olvasunk, és érteni is akarjuk, amit olvasunk, belebotlunk a „gyalázat” szóba. Miféle gyalázatról szól ez a mondat? „Egyiptom gyalázata” itt igen súlyos vád. Rabszolgák voltatok, és tűrtétek. Enni adtak nektek, mint a baromnak, de úgy dolgoztattak, mint a barmokat, és ti tűrtétek. Ez a gyalázat. Nem hagytak nektek időt a gondolkodásra, és ti tűrtétek, ez a gyalázat. Nem voltatok szabad emberek, és ti tűrtétek, ez a gyalázat. Nem tekintettek titeket embernek, és ti nem tiltakoztatok, és ez gyalázat. Makacsul és mélyen belétek ivódott ez a gyalázat. Negyven esztendő nélkülözése, kényszerű böjtje, kegyetlen harcai voltak képesek lemosni rólatok ezt a gyalázatot. Csak ezek után érkezett el az a nap, a „ma” amikor azt mondhatom neked, Józsue, és általad a népnek, hogy „Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát.”

Ezt pedig meg kell ünnepelni! Méltó módon kell megünnepelni, emberhez és Istenhez méltó módon kell megünnepelni! Csak most, amikor már szabad emberek vagytok, sokféle veszélyben megedződött emberek vagytok, most már tudtok emberhez és Istenhez méltóan ünnepelni. Mától kezdve nem hull a manna, mától kezdve gabonát fogtok termelni, de ha megterem az a gabona, nem lesz kisebb csoda, mint a manna hullása volt.

A szentleckéhez (2Kor 5,17-21)

Bevallom, miért is tagadnám, hogy nem igazán értem a „kiengesztelődés” fogalmát vagy kérdéskörét. Kiengesztelni azt kell, aki okkal vagy ok nélkül haragszik. De a harag emberi gyengeség. „Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret a sátánnak. (Ef 4,26-27) Ezt is Pál írja, és tapasztalatból tudjuk, hogy aki haragszik, a sátánnak ad teret. Hogyan állíthatjuk Istenről, hogy haragszik? A harag mögött értetlenség van és ellenőrizetlen indulat. Ez a magatartás csak az emberre jellemző. Ki kell még engesztelni azt is, aki megsértődött. De ez ugyanarról a tőről fakad, mint a harag. Megsértődhetne Isten? Akkor nem lenne Isten. Tehát csak „antropomorfizmus”-ként tudom értelmezni a haragot és sértődést Istennel kapcsolatban, és így a kiengesztelését, a „kiengesztelődés szolgálatát” is. Az „antropomorfizmus” azt jelenti, hogy természetünk szerint kivetítjük Istenre saját lelkünk, lényünk megnyilvánulásait. Ebben az értelemben mit jelent a „kiengesztelődés szolgálata”? Úgy gondolom azt, hogy kifejezzük: Krisztussal kívánunk közösséget vállalni. Ő ember, ő igazán ember, olyanok szeretnénk lenni, mint Ő. Segíts ebben a törekvésünkben, Istenünk, Atyánk, és szeress úgy bennünket, ahogy Őt szereted. Segíts meg törekvésünkben, hogy úgy tudjunk Téged szeretni, ahogy Ő, Krisztus szeret Téged, Atyánk! Akiben felébred ez a törekvés, az „új teremtmény”, valóban.

Az evangéliumhoz (Lk 15,1-3. 11-32)

Lapos lenne a tékozló fiúról szóló példabeszéd, ha nem szerepelne benne a testvére, a mindig jó, szorgalmas, engedelmes fiúgyerek, aki soha nem okoz gondot és szomorúságot szüleinek. De drámai feszültség keletkezik a példabeszédben, amikor kiderül, hogy az apa akaratlanul is jobban kifejezi szeretetét a hazatérő és mindenét eltékozolt fia iránt, mint a másik, mindig jó gyerek iránt. Mi erre a magyarázat? Elméleti fejtegetés helyett most is mondok egy példát, egy igaz történetet. (Benedek Elek: A magyar történelem nagyjai c. könyve nyomán)

A 19. század közepén Debrecen környékén él egy család. Van egy fiuk, aki szerény, visszahúzódó, csöndes fiú. A legegyszerűbb, legkedélyesebb társaság is riasztja. Különös, hogy ez a fiú ki akar állni a deszkákra, beszélni száz meg száz ember előtt. Szülei azt szeretnék, ha jogot tanulna, fiskális lenne.

1835 augusztusában nyílik meg az új színház Debrecenben, ahol a kolozsvári színészek is gyakran szerepelnek. Ebben a városban már nem tartják komédiásnak a színészt, becsülik művészetét. Sokat küzdve önmagával, a szerény, csöndes fiú beáll a színészek közé.

Most elkezdődik a csalódások sorozata. Olyan szerepeket kap, mint „második rendőr”, „negyedik polgár”, „harmadik fegyveres” és a többi. Valamire való szerepet csak egyszer adnak neki egy ma már elfelejtett darabban. Annál többet dolgozik azonban a színfalak mögött, meg a nézőtéren: csinálja a „vihart” meg a „mennydörgést”, a „morajló tömeget”, vagy székeket, padokat hordozgat. Így telik el néhány hónap. Erre számított? Nem. A kollégiumba, ahonnét eljött jeles bizonyítvánnyal, visszatérni már nem lehet, ezt a szégyent nem meri vállalni.

Májusban a társulat híresebb tagjai titokban más színházba szerződnek, a társulat felbomlik. Fel is út, le is út! Most látja be, hogy milyen nagy hibát követett el önmagával és szüleivel szemben. Két ponyvás szekérre pakol fel a megmaradt léha társaság, s nekivágnak Erdélyországnak. Nagykárolyon át Máramarosszigetig jut el a társasággal. Megengedik neki, hogy velük menjen, de azt már nem hajlandók megvárni, hogy hazafusson kevés holmijáért. A társaság magatartása kétségbe ejti. A léha, lelkiismeretlen színészek, akik bizony nem áldoztak fel, nem vesztettek semmit azzal, hogy színésszé lettek; akik nem nemes célokat, de a könnyű, kalandos, munkátlan életet látták maguk előtt; akik a szerepeket csak eljátszották, de nem tanulták; akik tréfára vették a könnyelmű adósságcsinálást; akiknek beszéde, gondolkozása, erkölcse egyaránt piszkos volt – ezek alkották társaságát.

Megundorodván tőlük, lemond már szép álmairól, jövőjéről is, csak egy vágya marad: el ebből a körből, akárhová! Gondolatai mindegyre hazaszállnak. De hogyan menjen haza, terhére szegény szüleinek, akiket támogatnia kellene már? Hogyan nézzen a szemükbe, mikor be kell vallania, hogy mindabból, amit tőle vártak, semmit sem tud beváltani. Hogyan éljen otthon, ahol mutogatni fognak rá, összesúgnak a háta mögött, kinevetik, gúnyolják, lenézik, megvetik?

És mégis hazamegy. Egy éjjel azt álmodja, hogy anyja meghalt. Ez az álom legyőzi mindazt, ami még a színészethez láncolja, a szégyent, a büszkeséget, a félelmet. Egy szál ruhában, gyalog, éhezve és fázva, a durva oláhok csúfolódása kíséretében közeledik szülőfalujához. Egy zsandár gyanús kóborlónak nézi, és őrizetbe akarja venni. Csak jeles bizonyítványa menti meg. Debrecenen is át kell mennie. A mellékutcákon bujkál, nehogy meglássa nyomorúságát egy ismerős diák vagy tanár. Kilenc napi gyaloglás után lefogyva, rongyosan, halálos fáradtan érkezik haza.

Anyja él még, de súlyos beteg, pár hét múlva meghal. Apja teljesen megvakult. Iszonyú lelkiismeret-furdalása támad. Ő lehet az oka szülei szörnyű egészségi állapotának, bár ő ezt nem akarta, nem állt szándékában még szomorúságot sem okozni nekik. Őt a legnemesebb érzés, gondolat, cél vezette, amikor a színészi pályát választotta.

Lehet, hogy valaki már ráismert erre a tékozló fiúra, de ha nem, akkor elárulom, hogy ő Arany János, a nagy magyar költő. Élete további története már nem ilyen izgalmas. Pár hónap után segédrektori hivatalt kap a szalontai iskolában. Apja is megnyugszik, és íme csodálatos módon visszanyeri szemevilágát is.

János az első kísértésbe belement, bizonyára nem is kerülhette el. Elveszhetett volna, de nem adta fel. Volt ereje hazatérni. Most következik a másik kísértés, a másik véglet. Ránehezedik az önvád. Ennek súlya alatt határozza el, hogy egyszerű ember lesz. Régi verseit tűzbe dobja. Tanít és tanul. A tanítói pályához nem nagy kedve van ugyan, megélhetést sem ígér, ha családot alapít. Egy időre állás nélkül, kenyér nélkül is marad. A szerencse akkor ragyogott rá először, amikor Szalonta városa megválasztja aljegyzőnek.

Esztendők múltán tréfásan rajzolja meg színészi pályája fájdalmas napjait a „Bolond Istók”-ban, amiből néhány sort idézek:

Különben én igazságos leszek,
Más érdemét Istókra nem ruházom:
S ha mit netán az övéhez teszek,
Kárt amiatt másik bolond ne lásson.
Éljen, ki nagy bolond volt, mint ezek!
No már, az első versben kér'm alásson
Nem Istók, hanem Hűbelé Balázs
Érdeme volt a mindenbe kapás.

ünnepelt hősem nem áll magán csak,
Mint egy bitófa, a lét-ösvenyen,
Hanem vannak szerelmes rokoni –
S széles családja mindenütt honi.

Arany János az volna-e, aki lett, ha nem lett volna tékozló fiú?

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com

forrás: Magyar Kurír