rafia

Gondolatok az olvasmányhoz (Ez 33,7–9)

Kinek van joga azt állítani, hogy Isten őt az erkölcsi rend őrének rendelte? Tény, hogy a vallások, a felekezetek, a szekták, illetve ezek képviselői ezt a hivatást vagy küldetést szívesen felvállalják és gyakorolják. Milyen alapon? Érthető, hogy a tolvajokat, csalókat, a közösség ellen lázítókat, garázdákat az állam üldözi és bünteti. De erre hivatalos szervek hivatottak, melyeket a közösség ruház fel jogokkal. Létezik olyan felhatalmazás, mely Istentől ered? Mivel lehet bizonyítani, hogy valaki ilyen felhatalmazást kapott? Ezekiel bizonyára meg tudta indokolni, hogy Isten nevében inti a bűnösöket.

Ha a fenti kérdésre keresem a választ a szociológia és a pszichológia területén kutatva, akkor bátorkodom azt mondani, hogy a közösség lelki igénye hívja létre ezeket a küldetéseket. Az egyén, ha még ép lelkű és nagy bajban van, vádolni kezdi önmagát, bűntudatot érez. A közösség, ha természeti katasztrófa sújtja, ha az ellenség szorongatja és pusztítja javait, tagjainak életét, ugyanígy bűntudatot érez, és keresi múltjában és jelenében a bűnt. Ez a bűntudat szólal meg egy prófétai lelki alkatú emberben. De mi számít bűnnek?

Az ószövetségi szellemű ember szemében szent volt a mózesi törvény, és aki nem a mózesi törvény szerint élt, akár ismerte azt, akár nem ismerte, bűnösnek számított. Ilyen értelemben Jézust is a bűnösök közé sorolták.

Péter apostol egyedül Jézust mondja igaznak. Pál apostol tanítása szerint Ádám vétke miatt mindenki bűnös, aki az emberi nemhez tartozik. Krisztus meghalt bűneinkért, és feltámadt a halálból. Amint Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel. (1Kor 15,22) Aki a hit által Krisztushoz tartozik, az megigazult, és békében él Istennel – olvassuk a Római levél ötödik fejezetében. Mégsem ilyen egyszerű a megigazulás, mert Pál apostol ezt is leírja: „Nem érzem ugyan magam semmiben sem bűnösnek, de ez még nem jelent megigazulást. Az Úr mond fölöttem ítéletet. (1Kor 4,4) Úgy gondolom, ezen a ponton találunk rá a jó megoldásra. Krisztus Urunk ugyanis mondott egy példabeszédet, félre nem értelmezhető példabeszédet, hogy minek alapján hangzik el majd mindnyájunk fölött az ítélet. Ismerjük az utolsó ítéletről szóló példabeszédet (Mt 25,31–46) A Krisztushoz tartozás a példabeszéd szerint nem elméleti hit, hanem gyakorlati jóság, talán nemcsak a nehéz helyzetben lévő embertársak, a valóban rászorulók irányában, hanem az egész teremtett világ irányában. A jóság valóságos, örökkévalóságra rendelt létállapot, a testi lét múlandó létállapot. Az ember az általa megjelenített jóságban igazán jelen van, a testében csak átmenetileg, tehát csak látszólag.

Azt hiszem végül, hogy annak van joga inteni a bűnöst, aki őszinte szeretetből ahhoz segíti hozzá, hogy igazi, örökkévaló énje és ne látszat-énje életét élje.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 13,8–10)

Aki jól értelmezi az olvasmányhoz fűzött gondolatsort, igazolásnak találja a szentlecke szavait. Bárki bármikor, bármilyen körülmények között képes a szeretet megélésére? Ki mondhatná, hogy nem képes? Mégis, mi inkább szeretnénk prófétálni vagy inkább feltűnni prófétáló tehetséggel. Szeretnénk sokféle nyelven beszélni, a karizma alapján is, vagy inkább kérkedni a képességgel. Szeretnénk tudósok lenni, és szeretnénk, ha annak tartanának embertársaink. Ugyanilyen vágy és törekvés van bennünk az iránt is, hogy „szeretetté váljunk”? Ugye nem ez utóbbi jellemző ránk? Pedig a többi csak feltűnik, majd eltűnik, és egyedül a szeretet marad meg örökre. Képesek vagyunk szeretetté válni egész lényünkkel. Erről szól és erre biztat Pál apostol levelének felülmúlhatatlan szépségű részletében, melynek csak záró gondolatát olvastuk fel ma.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt18,15–20)

Az a gondolat, amit a mai olvasmányból kiindulva elkezdtünk, a ma idézett evangéliumi részletben is folytatódik. Nem csak egy nemzet igényli, hogy legyenek Istentől rendelt őrei a nemzet erkölcsi életének. Minden közösségnek, a legkisebbtől a legnagyobbig, szüksége van őrökre, akik figyelnek, és ha valamilyen veszély fenyeget, jelt adnak, riasztanak. A családban, a legkisebb közösségben is kellenek őrök és próféták. Lehet, hogy éppen a nagymamának jut ez a szerep. De akárhol legyen valaki őr vagy próféta, a nagy prófétákéhoz hasonló sorsra kell számítania. Nem értik meg őket, nem hallgatnak rájuk, olykor bántalmazzák is őket. Mégis vállalniuk kell küldetésüket. Miért? Mert az eredménytelenség csak látszat. Egyetlen jócselekedet sem vész el, és egyetlen elhangzott igaz szó is örökre megmarad. („…az én igéim el nem múlnak” – Jézus tudta ezt.)

Vannak-e a magyar nemzetnek prófétái? Elegendő számban vannak ma is. Nem prófétának nevezzük őket, de küldetésük és gyakran sorsuk alapján olyan próféták a mieink is, mint az ószövetségiek. Leggyakrabban, és nem véletlenül, a nagy költők közül kerülnek ki egy-egy kor prófétái. Bárki talál kedvenc költői között olyanokat, akik a jelen kor visszásságait ostorozzák, vagy csak rávilágítanak azokra, ugyanakkor a helyes utat is mutatják. Ezek gyakran Erdélyben éltek vagy élnek, és ez sem véletlen.

Mit tehet az, aki nem költő, és nem az egész nemzethez vagy emberiséghez hivatott szólni, hanem tetteivel, életformájával kívánja a jót, a szebb jövőt formálni? Bajza József írta Deák Ferencnek címezve a következő sorokat, melyek minden jóakaratú ember számára tartalmazzák, tömören, a teendőt:

Használd a jók benned vetett bizalmát,
S kezet fogván velük, légy rendező;
Központosítsd magad körül az ész,
Erény és szív minden hatalmait,
S segéld elő egy jobb kor támadását

Az evangéliumban a második tanítás nagyon mélyre mutat a közösség erejét illetően. „Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is.” Lehet ezt úgy értelmezni, hogy nem mára és holnapra hatnak gondolataink, szavaink, cselekedeteink, hanem az örökkévalóságban. Más szóval: idő és tér fölött hat, és összefügg minden jó és igaz, ami általunk történik. Egy nagy egység szerves részei vagyunk. Más szóval: Isten látja mindazt, amit gondolok, teszek, érzek. Ez nagyszerű és félelmetes egyszerre, attól függően, hogy mi történik általunk.

Hogyan értelmezzük Jézusnak ez a kijelentését: „Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, én velük vagyok.” Magyarázat helyett idézek egy mondatot, mely Keletről származik: „ha három ember a föld különböző pontjairól ugyanarra a csillagra néz, ugyanabban a pillanatban, ugyanazzal a gondolattal, akkor legyőzhetetlenek.”

Nem kifejtett gondolatok a fentiek, de képesek jó irányban elindítani saját gondolatainkat.

Buzgán József