Felhasznált anyagok
Csuhé fonás Eredete: Feltehetően Mexikóból származó kultúrnövény, amely Európában a török elnyomás idejében terjedt el. Erre utalhat a törökbúza elnevezés. Termését emberi táplálkozásra is használják, azonban elsősorban állati takarmányozásra szolgál. Régen, amikor még nem voltak modern gépek , kézzel szedték az érett csöveket. Hazavitték, és otthon fosztották. A csuhélevelek közül kiválogatták a szép fehér és puha darabokat, félretették azokat. Téli estéken széket, kosarat fontak belőle. A gyerekek pedig játékot készítettek maguknak. Ma már igen nehéz szép csuhélevélhez jutni. Egyre kevesebben takarítják be kézzel a termést, és a bő szemtermést ígérő hibrid fajtáknak nincs igazán szép csuhéja. Legalkalmasabb a lófogú kukorica lenne. Ennek levele hosszú, megfelelően puha, selymes és szép fehér. Szedése: Szeptember végétől november elejéig gyüjthetjük, amikor törik a kukoricát. Legjobb mindjárt a törés napján, és lehetőleg száraz, napos időben szedni. A kibontott csuhé ugyanis nagyon érzékeny a párás ködös éjszakákra, hamar penészessé válik. Tárolás: Teljesen száraz állapotban zsákokban elrakhatjuk több évig is. Ha nedves, először szárítsuk meg, mert penészes lesz! Színezés: Ha engem kérdezel felesleges mert legszebb úgy, ahogy megtermett, a hófehértől az aranybarnáig. Még bordós árnyalatút is találhatsz. De lehetséges a fehérítés kénporral. ( Egy nylon zsákba nedvesen bele kell tenni a fehérítendő csuhét, és kénport kell rászórni. A zsák száját jó szorosan be kell kötni, hogy a keletkezett gáz ne tudjon elillanni. Pár óra múlva óvatosan, vigyázva, hogy a gázt ne lélegezzük be, kibontjuk, és kimossuk, majd megszárítjuk a csuhéleveleket. A penészpöttyöket azonban nem veszi ki a kén.) Festeni természetes növényi festékekkel (pl. diólevél, tealevél, bodzabogyó stb.), illetve szintetikus festékkel (ruhafesték) egyaránt lehet, de minek! Előkészítés : Akár fonni akarjuk a csuhét, akár figurákat akarunk készíteni, mindig válogassuk ki a legszebb csuhéleveleket! Nedvesítsük meg! Soha ne áztassuk, csak egy pillanatra mártsuk be langyos vízbe, majd itassuk le a felesleges vízcseppeket, és takarjuk be egy ruhával! Így nem szárad meg gyorsan, minden újabb vizezéssel ugyanis veszít szépségéből. Lehetőleg annyit nedvesítsünk meg előre amit fel is használunk rövid időn belül! A sodráshoz csíkokra kell tépkedni a leveleket. A csíkok szélessége attól függ, hogy milyen vastag sodratot akarunk készíteni, a sodrat vastagsága pedig az elkészítendő tárgy nagyságától függ. (Kisebb doboz vagy kosár vékonyabb, nagyobb kosár vagy pl. egy szék befonása vastagabb sodrattal készül.) A csíkok felső végét hegyesre kell vágni, hogy könnyebben össze lehessen sodorni. A csíkok előkészítését kétféleképpen lehet elvégezni: A száraz csuhélevelet tépkedjük fel előre a megfelelő mennyiségben és méretben, és mindig csak annyit vizezzünk be, amit éppen felhasználunk! Vagy a vizes csuhélevelet tépkedjük folyamatosan akkor, amikor készítjük a sodrást. GYÉKÉNYMUNKA Gyékény szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Elődeink magát a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is a gyékény szóval jelölték, amiből arra következtethetünk, hogy a szövött gyékényt már a szó meghonosodásának {469.} idején megismerték. 1516. századi írott források és ábrázolások tanúsítják, hogy a középkori Magyarországon elterjedt a földre terített és az ágyon elhelyezett gyékényen való alvás. A fonatokból összevarrt gyékényszőnyegen kívül erre szőtt gyékényt is használtak (K. Csilléry 1982a: 87, 217).A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A széles levelű gyékény (Typha latifolia) viszont általában puha, hajlékony szárú, ezért jól fonható. A bodrogköziek lúgyékénynek, a tápéiak vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek mondják, mivel a hordódongák közeinek tömítésére is használták a kádárok. Természetszerűen a gyékény fonása az egyszerűbb művelet. Ahol a gyékény megterem, minden településen akadt néhány gyékényfonó specialista, aki az önellátáson felül értékesítésre is dolgozott. Nagyobb mocsarak, tavak, vízjárta rétségek környékén jelentős számú zsellér foglalkozott gyékényfonással. A rétközi Paszabról olvassuk: Vágták a gyékényt a helybeliek maguknak is és készítettek belőle méhkasokat, párszárítót, lábtörlőt, tojástartót, kenyereskast, amiket élelemért cseréltek el. Kék községben, ugyancsak a Rétközben a gyékényből méhkasokat és egyéb szükséges házi kasokat köthetvén a lakosok, abbul pénzt vehetnek (Kiss L. 1961: 300, 176).Az ármentesítések előtt főleg a Tisza, a Maros, a Körösök, a Berettyó mellékén és a Hanság szélén nyújtott a gyékényfeldolgozás számos falu szegényparasztságának kereseti forrást. A mocsarak lecsapolásával a gyékénytermő rétek megszűntek, és csak gátak közé szorított alföldi folyóink holtágaiban, a tavak (Kis-Balaton, Fertő tó) és vízállások szélén lehetett gyékényt vágni. A gyékényes specialisták egy része más jövedelmi forrást keresett, több faluban azonban a lakosság ragaszkodott e több nemzedékkel korábban meggyökeresedett háziiparhoz, és távolabbi gyékénytermő helyeket is hajlandó volt fölkeresni nyersanyagért. A gyékényes háziipar fönnmaradása rendszerint ott tapasztalható, ahol a lakosság nagy hányada földszűkében vagy a termőföldek rossz minősége miatt rá volt utalva a háziiparból származó keresetre (pl. Biharnagybajom, Bősárkány, Cigánd, Tápé) Sás (növ., Carex L.), a róla nevezett növénycsalád füve; számos faja csomótlan szár s háromszorosan rendezett levelek által tünik ki, amelyek a velős szárat vékony héju vagy hálószerü rostos hüvellyel veszik körül. Virágjuk egy-, ritkán kétlaki. Gyümölcse 3-élü, a tömlő által körülvett makkocska. A sás leginkább nedves, posványos talajon, tavak, folyók s mocsárok szélein tenyészik s rossz, savanyu, sőt sebző-szélü takarmányfüvet szolgáltat, p. a hegyes sás (C. acuta L.). Ige tartozik a homoki sás C. arenaria L., Baumgarten szerint sás-perje), mely különösen homokos parton Németországban nagy mennyiségben terem. Tarackja, melyben gyenge terpentinolajszagu s mézganemü maró anyag, gyánta, keményítő és kevés éteres olaj van, rhizoma vagy radix caricis néven izzasztó és vértisztító volt. A sás különösen a hidegebb mérsékelt s a hideg égöv alatt honos; nálunk mintegy 80-90 faja terem. Legjellemzőbb köztük a sudársád v. zsombéksás (C. stricta L.), amely mocsarainkból egymástól független vakondokturásszerü, sőt gólyafészekszerü, magastövü bokrokban (zsombék) emelkedik ki. A rókasás (C. vulpina L.) raja nedvesedő réteinken az édes füvek közt fészkel (kasza-bántóka). A C. brizoides L.-t hazánk délkeleti hegyvidékén lakói derékalj-töltelékül használják. A sás egyik algénuszát (C. pyrenaica Wahl. és rokonait) Heuffel Dornera, a kétlaki sásokat pedig Maukschia néven különböztette meg.
rafia : A világ legnagyobb levelű pálmája, a madagaszkári rafiapálma (Raphia pedunculata) levelének burkából készül a rafia kötözőanyag. A kertészek és a szőlészek által korábban elterjedten használt rafiát a Madagaszkár szigetén honos rafiapálma (Raphia farinifera) levelének rostjaiból állítják elő.