rafia

Volt egy kanász, aki tudós pásztor volt Gyulamajorban, a Héderváryak uradalmában. A század elején halt meg, 92 éves korában. Kelemen Béla fejő mesélt róla. Gyerekkorában hallotta még édesapjától, hogy olyan tudománya volt Hajtó Sándornak, amivel megparancsolta a kondának, hol legeljen. Volt egy borotválkozó tükre, faragott fadobozban. Ezt letette a tarlóra és megparancsolta a disznóknak, hogy csak körülötte legeljenek. Azt mondta, hogy ő messziről is meglátja a tükörből, hogy melyik megy tilosba és messziről is vissza tudja parancsolni. Sokszor volt úgy, hogy közel száz disznó simára kilegelte a tarlót, de nem ment tovább egy se, leheveredtek, turkáltak a tükör körül, amíg Hajtó vissza nem jött.
Máriamajorban mesélték, hogy egyszer két évig nem ellettek a disznók. Már mindenfélét próbáltak velük, de semmi se használt. Elhívták Hajtó Sándort, hogy segítsen. Körüljárta a kondát, rájuk olvasott valamit, aztán olyanfélét szórt a disznók útjába, mint a fűrészpor. Mindenfelé elszórta, amerre csak a disznók jártak a legelőn. Egy hónap sem telt bele - mondják - és minden koca újra megfogant.
Egyszer Gyulamajorban összeveszett az intézővel. Talán Krisztián Pálnak hívták, segédtiszt volt. Az intéző pofon ütötte. Erre Hajtó Sándor elment, otthagyta az uradalmat. A rétből élt otthon, de a kondát megrontotta. Utóda nem bírt a disznókkal. Nem tudta őket sehogy sem összetartani. Mindennap, kihajtás után szétfutottak és csak futkározott utánuk egész nap, hiába. Végre is visszahívták Hajtót. Nem akart jönni. Addig "szabódtak" neki, míg mégis csak beállt újra. Másnap már nem volt semmi baj a disznókkal.
Jó néhány hónapra rá egyszer kint a legelőn lovagolt hozzá "dillőn" az intéző. Éppen friss fánkot evett a kalapjából. Finom, szép fánkok voltak. Az intéző is megkívánta. Megkérdezte tőle, honnan van ilyenkor fánkja. "Kűtték" - felelte kurtán - , de azér' megkínálom szívesen, ha pofon is ütött!" "Felejtsük el, ne haragudjon" - mondta az intéző és kezet ráztak. Leült melléje és jóízűen megevett vagy hármat. Az öreg még kínálgatta, hogy tegyen a zsebébe is, uzsonnára. Becsomagolt kettőt egy újságpapírba és zsebre tette. Mikor délután a majorba ért, elővette, hogy megeszi. Hát amint kicsomagolta, elszörnyülködött: lógombóc volt a papírban! Elkezdett szörnyen kiabálni, hogy agyoncsapja azt a büdös kanászt, mert az etette meg vele fánknak. Aztán felfordult a gyomra és két napig hányt tőle. Az egész major hallotta és látta. Kelemen Béla is, gyerekkorában. Onnan tudja. Így állt az intézőn bosszút Hajtó Sándor a pofonért!

Öregapám bujtár vót még akkor, kinn őriztek egyszer a bolgányi kanyarban. Ugy dillőn odagyütt hozzájuk egy ember. Igen ágrulszakadt vót, rossz, fótos kabát vót rajta, meg egy tollas kalap. A bujtárok megsajnálták, oszt odahítták, hogy egyen egy kis tejet. Há amig ette, egyszercsak aszonta, hogy jót tettetek vélem, mer nékem ma még nagy dúgom lesz.
- Mi az a nagy dolog? - kérdeztík tűle a bujtárok. Há akkor elmonta, hogy majd dílután gyün egy nagy fekete fölhő, abba gyün a fekete tátos fekete bika kípibe, nos avval köll néki megküzdeni fehír bika kípibe. Kírte a bujtárokat, hogy segíccsenek néki, ha a fekete bika erősebb, há üssík el a csülkit a csörgősbottal, mer ha ű győz, akkor jó világ lesz, ha meg a fekete bika győz, akkor meg nagy baj gyün a jószágra. Fogadkoztak is a bujtárok, hogy ne fíjjen semmit, majd elverik a fekete bika csülkit. Avval elköszönt, oszt el is ment. Vígigment a legellőn, oszt a vígin fölmászott egy látófára. Egíszen a tetejibe mászott, oszt gyütt egy fehír fölhő, nos eltünt benne. Há dilután, ahogy monta, gyütt ám a rohattsarok felül egy fekete fölhő. Egykettőre itt vót. Egyszercsak előugrott belűle a fekete bika. A fehír fölhőbül meg a fehír bika, nos azonnyomban összementek. Csak ugy csattogott a szarvuk, prüszkűtek, rugták a hantot, ahogy küszköttek egymással. Szalattak a bujtárok, hogy segílnek a fehír bikának, de addigra ollan tárorján rossz idő lett, hogy csak úgy szakatt az eső, dörgött meg villámlott, oszt ollan szél kerekedett, hogy a fákat tördete. Így há nem tuttak odajutni. Egyszercsak látták, hogy a fekete bika bezavarta a fehíret az égeresbe. Osztán csönd lett, ahogy gyütt a vihar, ugy el is mút. Szalattak a bujtárok, hogy megnízzík, mi lett, de a bikáknak addigra má nyoma veszett. Nem telt bele tíz nap, ollan dög gyütt a jószágra, hogy naponta tízivel ásták el űköt. Akkó monta öregapám a bujtároknak, hogy lássátok, ez azír van, mer a fekete tátos legyőzte a fehíret.

A dunaszegi Öreg-tó belső végét - ki tudja miért - Kajmátusnak, Kajmacsnak nevezik. Itt nagyon mély a víz, és sohasem fagy be. Egyszer egy gyermek, Ladocsi Károly belehalt. "Azt is monták arrul a helyrül, hogy ott laknak a boszorkányok" - mesélte Vadász Gábor bácsi felesége, Vilma néni. "Idesapám aszonta: El ne higgyétek! Azér monták, hogy megfélemlíccsék a népet. A fölnőttek evvel ijesztették a kisgyerekeket, mer elmentek, elbarangútak."

Édesanyám mesélte, aki Dunaszegen született, hogy egyszer régen meghalt egy fiatalasszony a faluban. Pici csecsemője volt. Eleinte a kisbaba sokat sírt az anyja után. Egyik éjjel azt vették észre, hogy a csecsemő hangosan cuppogott, mint aki szopik. Ez minden éjszaka megismétlődött.
A halott asszony hazajárt megszoptatni a gyermekét. Ilyenkor erősen suhogtak a pelenkák kint az udvaron.

Az én öregapám csendőr volt. Éjszakánként járta a falut, vigyázott a rendre. Egyszer a barátjával együtt ahogy elmentek a temető előtt, hangokat hallottak:
- Jaj, Istenem, jaj, Istenem!
Nagyon megijedtek. Azt hitték, hogy egy halott feltámadt. El akartak szaladni, de aztán megemberelték magukat. Tanakodni kezdtek, mitévők legyenek. Azt mondta öregapám:
- Én biz' bemegyek, Józsi! Mer' ha nem megyek be, én akkor örökké félni fogok a temetőtől.
Hát, amint bementek, látták, hogy egy részeg ember az előző nap kiásott sírban fekszik, mert beleesett. Ekkor öregapámék akkorát nevettek, hogy még a hasuk is megfájdult bele.

"A Kis-temető szélin vót egy sor ház. Az emberek körösztül-kasul jártak ki a főutra. Eccer Vas József is a temetőn körösztül akart menni haza. A köröszt megfogta a gatyáját. Ijedtiben levetette. Fújta a szél"

Dunaszegen a kisgyerekeket régen azzal ijesztgették, ha rossz volt, hogy: "Elvisz a tüzesember!" Ez a lény a kísértet általános megjelenési formája. Csakúgy, mint a lidércláng, a mocsaras terülteken látható fényjelenségekhez kapcsolódik. Ember alakú kísértet, aki tűzből van, vagy szórja a tüzet, tűz kíséri, lámpást visz. Éjszakánként a határban vagy a gáton bolyong, a kintjárókat követi, ránehezedik a kocsira, a gyalogosok vállára, megégeti a közelébe kerülőt.
A belé vetett hit halványulásaként értékelhető, hogy gyakori szereplője ál-hiedelemmondáknak, amelyek lelpleződésről szólnak, vagyis az először kísértetnek hitt fényjelenségről kiderül, hogy nem az. Ilyen ál-hiedelem mondából nyújtok át egy csokorral, mely a tüzesemberről szól. "Régen nem nagyon volt autó. Messziről ahogy világított, rettentően féltek tőle. Azt hitték, jön a tüzesember. Elfutottak előle."

"A fenyősi legelő szélén voltak a téglaégető kemencék. Nagy, tüzes lángok csaptak ki belőle. A gyerekeket evvel ijesztgették. Azt mondták nekik, hogy mindjárt elviszi őket a tüzes ember."

"Régen azt tartották, hogy a fenyősi legelőn tüzesemberek futkároztak. Egyszer, erre még igen jól emlékszek, pedig kisgyerek vótam még, azt monták, hogy a fenyves betemetődött valahogyan a Kajmátussal együtt. Elég értelmes emberek monták. Olyan gázok vótak a főd alatt, hogy mikor villámlott, allul gyütt elő a gáz, akkor a tűz elaludt.
Ezér monták, hogy tüzesemberek futkároztak ott a Fenyősön.
De az is biztos, hogy abba az időbe vótak is kint, erre már igen jól emlékszek, mer má 5. vagy 6. osztályos lehettem. Fateréknál vótak kint néznyi ilyen furótornyos mit tudom én kik. A Fenyősön valami 5 helyen is furtak. Hogy ebbül vótak a tüzesemberek?"