Néphagyományaink

 Kézműves Műhely egyik fő feladata, hogy összegyűjtse és továbbadja néphagyományainkat.

" Történeti tudás nélkül ki foghatja fel tisztán a jelent? s kinek nincs múltja, hova ülteti a jövendőt, mely mélyebb földet kíván, mint a jelennek arasznyira ható kérge? "
( Hunfalvy Pál : 1841 )

Múltunk, történelmünk értékeivel és kultúránkkal gazdagítottuk és gazdagítjuk Európát..
Történelmünk során minden hosszabb-rövidebb ideig velünk érintkező vagy együtt élő néptől, valamint a magyarságba olvadt kisebb-nagyobb etnikai csoportoktól vettünk át olyan anyagi és szellemi javakat, amelyek gazdagították és színezték kultúránk alapszövetét.

A háromezer évre visszanyúló íratlan keleti és az ezeréves írott nyugati kultúránk eggyé vált szintézisét lehetetlen szétválasztanunk, de annál inkább kell értelmeznünk és értékelnünk. Ezt sokan megkísérelték, és itt idézném közülük Györffy Istvántól említett könyvének egyetlen mondatnyi, páratlanul tömör és átfogó meghatározását: "A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá."

A néphagyomány hallatára bizonnyal sokan elhúzzák a szájukat, de bármilyen bele- vagy félremagyarázással sem lehet változtatni azon a tényen, hogy a múltban éppúgy, mint napjainkban és a jövőben is kizárólag anyanyelvünk, valamint nemzeti formákban megjelenő hagyományos művelődési javaink jogcímén voltunk, vagyunk és maradunk meg magyarnak. Néphagyományaink nélkül nemzeti kultúránk elképzelhetetlenül színtelenebb és szegényebb: egészen más magyar vagy kevésbé magyar kultúra volna.

Kétségtelenül szebben és jobban fogalmazta meg ezt Kodály Zoltán 1937-ben, a Bicinia Hungarica negyedik kötetében: "Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet ez? Nem az, amiben alkalmazkodtunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz, ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság. Így is sokat letett régi mivoltából ezer év alatt. De megtartotta külön lelkiségét. Annak két legmegfoghatóbb nyilvánulása: a nyelv és a zene." A nyelvben természetesen irodalmunk és költészetünk is benne van, és a nyelvhez meg a zenéhez talán szabadjon hozzátenni a táncot is, mert színpadra állított néptáncaink, legyenek kecsesek vagy szilajok, világszerte tomboló sikert aratnak. Sőt, ne álljunk meg szellemi javainknál: Györffy István idézett művében önálló kis fejezetekben tárgyalta a népművészetet és díszítőművészetet, a népviseletet, az építkezés, az állattartás, a földművelés, a háziipar és a kisipar keletig visszanyúló népi elemeinek beépülését a nemzeti kultúrába. A sor folytatható, mert a sok közül például az orvostudósok nemcsak nálunk, hanem világszerte tanulmányozzák az ősi népi gyógymódok titkait és mai felhasználásuk lehetőségeit. Egyáltalán: aligha van mai életünknek olyan területe, amelyeknek ne volnának a történelem előtti korokba visszanyúló értékei. Ezek és ilyenek a mi hozzájárulásaink az Egyesült Európa sokszínű kultúrájához, olyan sajátos magyar hozzájárulások, amelyekkel egyetlen más nemzet sem gyarapítja az egyetemes kultúrát. Természetesen nem azért, mert Európa népeinél magasabbrendűek vagyunk, hanem mert mások vagyunk, mint ők; háromezer éves történelmi sorsunk mássá formálta lelkünket, gondolkodásunkat és kultúránkat.

Györffy foglalkozik néphagyományaink oktatásával is az iskolában és az egyetemen, külön a falusi jegyző-, tanító- és papképzésben; számba veszi azokat a tudományos intézményeinket, amelyek a néphagyomány ügyében illetékesek. Nem kért és nem is hatalmazott fel senki, hogy ezeknek a mai helyzetét méltassam vagy bíráljam, noha bizonyára nem ártana, de nem hallgathatom el különösen ifjúságunknak azt a példátlan sokirányú törekvését, amelynek célja nép- és nemzeti hagyományaink megismerése, elsajátítása, sőt részben feltámasztása. Országszerte és a határokon túl is annyi őstörténeti és történeti táborozás, az ősmagyar nyílkészítéstől kezdve a húsvéti hímestojás-festésig kivétel nélkül minden népi foglalkozást és művészkedést oktató tanfolyam, mesterségek napja, hazafias és évfordulós emlékezések tudományos ülésszakokkal, városaink és falvaink dicsőséges, romantikus vagy tragikus múltját felidéző ünnepségek, szoboravatások, emléktábla-leleplezések és kopjafaállítások, névadások jeles elődeink nevével, múzeumok és gyűjtemények, emlékházak és emlékszobák alapítása, néptáncoktatás és táncháztalálkozók, szavaló- és népdalversenyek nem tapodtak oly sűrűn egymás sarkára, mint az utóbbi évtizedekben. Véletlen volna mindez, vagy valamilyen öntudatlan, de mégis tudatos készülődés nemzeti hagyományaink felmutatására Európában?

A jövőben Európa térképein az országhatárok bizonyára elhalványulnak, majd talán el is tűnnek: nem tudunk majd hagyományosan rámutatni, hogy ez Magyarország, ezek vagyunk mi, magyarok. De bizonnyal lesznek színes etnikai térképek, amelyeknek határait nem az igazságtalan, úgynevezett "békeszerződések", hanem a nemzeti kultúrák határai jelzik. Küzdve küzdjünk és bízva bízzunk, hogy a Kárpát-medence helyén soha el ne mosódjék a mi színfoltunk, a magyar színfolt.

Háromezer éves dicsőséges és tragikus múltunk, békés jelenünk és ígéretes jövőnk tanulságait kötelezőnek érzem valamiképpen egy jelmondatba foglalni. Hangsúlyozom, hogy én a dolgos, derűlátó és reménykedő nemzettársaimmal tartok, s a tanulságot számukra és a magam számára három szóban merem-tudom összefoglalni: magyarnak lenni jó.

forrás