Szalmakötés

A termesztett növényi nyersanyagok közül népünk a gabona szárából készít legrégebben különféle használati tárgyakat .

A kötésre kiszemelt gabonát külön aratták , vagy aratás után gyűjtötték , szedték marokba a hosszú vékony gabona szálakat . A szemet sulyokkal (mángorló sulyok ) vagy a nagygereblyén verték ki , majd a szalmát kévébe kötve padláson , színben tárolták .

A szalma kötésnek ,- fonásnak népünk két technikáját alkalmazta és űzi napjainkig : az ujjnyi vastag kötegbe , hurkába fogott szalma spirális technikájú fonását és a szálakból történő fonást .
Előbbi technikával  méhkasok , szakajtók , kenyérkosarak , tojás és szemetes , termény ( bab , borsó , stb.) tároló edények készültek - éppúgy mint gyékényből .
Anyaguk mindenütt rozs -, vagyis zsúpszalma , varrószálnak általában fűzvesszőt , ritkábban mogyoróvesszőt , tüskeszederindát használtak .

A szalmából kötött méhkasok , szakajtók fő elterjedés területei az ország vízeiben szegény vidékei : a Dunántúlon főleg Zala és Vas megye , az Alföldön a Duna - Tisza közi Homokhátság , a Hajdúság és a Nyírség.
Vízekkel szabdalt tájon a spirális technikájú fonás elsődleges nyersanyaga a gyékény volt , de amióta a nyerstáj a 19.századi ármentesítések eredményeként kultúrtájjá alakult , a szalmafonatú tárgyak (pl.méhkasok ) elterjedtek a Tisza mellékén is .
Kovácsné Révész Zsuzsanna

aratókoszorú

rendszerint az → aratás utolsó vagy utolsó előtti napján fonják az aratók búzakalászból. Formája különböző: csigaszerű, korona vagy koszorú alakú. A nagyobb koszorút általában vesszővázra fonják. Virágokkal, különböző színű szalagokkal díszítik. Elnevezése is változó: esőzsák (Szentes), szakramentom (Zenta), áldozókoszorú (Hasznos), kalászkoszorú (Homokterenye), búzakoszorú (Szemere) stb. Legáltalánosabb az aratókoszorú név. Az aratókoszorú elkészítése rendszerint a marokszedő feladata, a kaszás csak a kalászok válogatásában és a vagdalásban segít. Aratás után a kész aratókoszorúval az aratók ünneplő ruhában vonultak be a gazda vagy a földesúr portájára (→ aratóünnep). Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték; a koszorút vagy vivőjét a gazda, gazdasszony, a földesúr, az ispán vagy a bandagazda vízzel öntözte meg. Erdélyben, ha az aratómenet a falun haladt át, a lakosok a koszorút és vivőjét csuromvizessé öntözték. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló (→ esővarázslás) célja is van. A gazda megköszöni az aratókoszorút és áldomást isznak. Gyakran étellel is megvendégelik az aratókat. Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztják, az asztal fölé. Vetéskor a szemeket kimorzsolják belőle és összekeverik a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést. Az aratókoszorú elkészítésének szokását újabban sok termelőszövetkezetben felelevenítették, s az aratókoszorút az elnöknek adják át, aki megvendégeli az aratókat. – Irod. Madarassy László: Magyar aratószokások (Ethn., 1928); Madarassy László: Az aratókoszorú (Ethn., 1931).