A magyar őstörténet..

<font face="Arial, Helvetica, sans-serif"><a href="http://statcenter.hu/site.sc?siteid=7863" target="_blank"> <img src="http://statcenter.hu/sc.sc?siteid=7863&j=n" border="0"></a> </font>
 

|

 
 

406

Atilla - Mundzuk fia - születése.

BJ4 35.o.

407

Uldin segít Stilicho nyugat-római fõparancsnoknak Firenzénél a vandálok szétverésében.

PV

Firenze

408 és 410

A gótok betörtek a Római Birodalomba délen is és északon is Alarik gót törzsfõnök vezetése alatt. 410-ben elfoglalják Rómát és a gyönyörû város nagy részét lerombolják, valóban vad hordaként és embertelen kegyetlenséggel ölik a rómaiakat.

BJ4
33.o.

Itália

409-433

Róma feladja Pannoniát a hunoknak.
A rómaiak pannoniai uralmából az érdekel bennünket, mi történt ott a magyar ajkú népességgel. Ezzel kapcsolatban elsõ észrevételünk az, hogy a római hódítás katonai jellegû volt és az maradt mindvégig. A római helytartók között szerencsére nem akadt olyan pusztító és népirtó egyéniség, mint Julius Caesar volt Galliában, így a hódítással nem járt együtt a helybeli lakosság tömeges lemészárlása, a vezetõ réteg kiirtása, sem latin nyelvû idegen népesség betelepítése. A katonai telepektõl és hadi utaktól távolabb esõ helyeken az idegenek jelenléte a II. szd-ig alig volt észlelhetõ. Megmaradt a régi törzsi szervezet, meg az arra felépült közigazgatás, mindössze a kulcsállásokba kerültek római parancsnokok. De ez a szokás is hamarosan megszûnt és a közigazgatási vezetõk újra a törzsek elõkelõibõl kerültek ki. A Duna vonalát õrzõ légiók és útbiztosító alakulatok javarészét szintén helybeli lakosság szolgáltatta, ideértve a parancsnokokat is. Ami pedig a legfontosabb volt, a rómaiak az õsi vallást, a nemzetiség akkori legfõbb biztosítékát nem szüntették be. A római isteneknek Pannoniában nem jutott különösebb szerep, úgyhogy kulturális téren is mindennek a folytonossága állapítható meg.
Ezeket a tényeket figyelembe véve, a római uralom néprajzi és kulturális hatását a szakemberek szinte a semmivel veszik egyenlõnek.
Pannonia országnév nem latin eredetû név, hanem két magyar szó, a Pan és a Hon összekapcsolódásából keletkezett. Pan Egyiptom nyolcadik istene, a Régi Keleten sok helynév összetevõje. Hazai kutatóink megállapították, hogy Dunántúl népe Pán néven tisztelte az Égben(Fenn)lakó istenét. Eszerint a Pannon, Panhon név jelentése annyi, mint az Égben lakó Isten országa, a Napország egy újabb változata.
A rómaiak Pannoniát utóbb kettéosztották és keleti felébõl Valeria néven külön tartományt szerveztek, bizonyára abból a meggondolásból, hogy a két katonai fõútvonal ne ugyanazon parancsnok hatáskörébe tartozzék. Ez a Valéria név sem latin, hanem a Balaton környékén sûrûn szereplõ Bál isten (Bál úr) nevének lágyított alakja. A római kor városnevei közül ismerjük a mai Gyõr Arrabona nevét, amelynek latin részét (Bona) a középkorban a magyar Jó szóval írták, mert a város neve akkoriban Ja-Uri-Nu(m) volt, a Jó Úri Nõ, vagyis az árja (Ar-Jó) istennõ védelme alá helyezett város.
Egyes elõkelõ pannoniai magyarok magas állami hivatalok vezetõi lettek s akadt közöttük, akibõl római császár lett. Pannoniai eredetû császár volt Had-Ri-An-Us - Hadúr-Honõs, Aur-Eli-An-Us - Úrél-Honõs, Sev-Er-Us - Nap(Szem)-Úrõs. Utóbbi császár Savariától kapta trónnevét, ott kiáltották ki császárrá. Valerianus, a Bál-Úri-Honõs, neve szerint kelet-pannoniai lehetett. Ezeken a magyar nyomokon nem csodálkozhatunk, hiszen a Római Birodalom politikai és katonai súlypontja a III. és IV. szd-ban már nem Rómában, hanem Pannoniában és Illyriában volt, akkoriban ezek a tartományok, illetõleg azok lakosai adták a tudást, a katonaságot, a kormányzókat és a császárokat, meg a „római” virtust. A birodalom törzsterülete ekkor már kimerült emberanyagában, lezüllött a közigazgatásában, társadalmában pedig erkölcsi fertõbe zuhant. A dunántúli magyar törzsek segítsége nélkül a Római Birodalom régen összeomlott volna, mint ahogy össze is omlott Pannonia felszabadulásával.

BT
III/141.o.

Pannonia

409

Aetius - kezesként - megtanulta a hunok nyelvét. Megismerte harcmodorukat és fegyvereiket és velük együtt élve igen megszerette õket. A hunok is szerették Aetiust és támogatták is, annyira, hogy tekintélyes hun sereggel látták el, amikor a 409. évben az északról Itália felé támadó gótok ellen indult. .. Stilicho ... áruló lett és Alarik gót törzsfõnökkel állt össze. Igy a rómaiak ereje szétforgácsolódott. Hadseregüket újra kellett szervezni és csak akkor tudtak valamiképpen megerõsödni, amikor Stilichot elfogták és kivégezték. A legnagyobb bajuk azonban az volt, hogy a Kelet-római Császársággal is háborús viszonyban voltak.

BJ4
33.o.

Itália

410

Uldin hun király halála. Utána a három fia - triumvirátusban - uralkodott. Oktár és Ruga a Kárpát-medencei központból az európai hadszíntéren, Mundzuk pedig Ázsiában volt a vezetõ.
... Uldin halála után a Hun Birodalmat átszervezte a triumvirátus és Aetius megsegítésén kívül a rómaiak dolgába nem avatkoztak bele.
... A nyugati írók éppen azért nem sokat írnak Aetius (gótok elleni) hadjáratáról, mert azt a hunok segítségével végezte. A gótok visszahúzódása azonban mutatja gyõzelmes eredményeit, mert Alarik gót törzsfõnök elesett az egyik csatában a 410. évben. A gótok kirabolják Dél- és Nyugat-Itáliát és a 411. évben észak felé húzódnak. Törzsfõnökük Alarik fia - Athaulf - lett, aki törzseit a mai Franciaország területére viszi és innen átkelnek a Pireneusokon és a 414-15. években a mai Spanyolországba érkeztek. Aetius visszatér a hun király udvarába és a történetírók úgy mondják, hogy a Kr.u. 415. évben a hun királynál van.

BJ4
34.o.

Hunnia

412-413

Olympiodoros római követ Pontusban Charaton udvarában.

PV

Pontus

415 v. 416

Atilla születése.
Valaki mesélte nekem egyszer, hogy volt Mátyás királynak egy nagy könyve - melyben le volt írva a magyar királyok geneológiája Nimrudtól kezdõdõen. Ez a Corvina - állítólag a Vatikánban van valahol. Magyarországon híre-hamva sincs ennek a geneológiának. Úgy látszik azonban Magyarországon kívül ismeretes, mert több munkában megtalálható. Én Marcel Brion könyvébõl veszem.
Atilla leszármazása:
Nimrud (Nimród) Bor Dama Kelend Keve Keár Beler Rada Otmár Tarkán Bendekürt Bakony Csanád Rudli Bezter Mikó Miske Ompud Külcse Levente Rél Zamor Zombor Balog Bulcsú Zoltán Berend Kadisa Opor Thé Csemen Torda Mundzuk Atilla
Ebben a genealógiában nem az a fontos, hogy Nimrudtól Atilláig csak 32 leszármazott van feltüntetve, hanem az, hogy Atilla Nimrudtól való származását elismerik a történészek. Tehát Nimrud Kus fia - így Atilla is Kus fia. (ld. a Genezist. A szerk.)

PV
BJF
I/194.o.

420
422

A perzsák erõsen sanyargatták a Pártos Birodalomból ott maradt hun népeket és ezek ázsiai testvéreiktõl kértek segítséget. Az ázsiai hunok seregei - Mundzuk rendeletére - ... lerohanják Perzsiát és elfoglalják. A perzsák II. Theodosiustól kérnek segítséget, akivel szövetségi viszonyban voltak. Theodosius intézkedéseit azonban megelõzik a kárpát-medencei hun birodalmi székhely uralkodói - Oktár és Ruga - akiknek csapatai a 422. évben megszállják egész Thrákiát és megteremtik a kapcsolatot a Perzsiát elfoglalt hun véreikkel.

BJ4 36.o.

Perzsia
Thrákia

420-424

Atilla a római császár ravennai udvarában, majd Bizáncban volt királyi vendégként. Ott tanulta meg a latin és a görög nyelvet is.

BJ4 35.o.

Ravenna
Bizánc

425

A Nyugat-római Birodalom történetében minden történész elhallgatja azt, hogy a gótok iszonyú pusztításokat végeztek ott, és a rómaiak legnagyobb ellenségei voltak.
Ruga hun király még Atilla uralkodása elõtt Aetius római vezért kétszer is megsegítette, aki hun csapatok élén foglalta vissza a gótoktól Galliát és Burgundiát. A segítség fejében azonban véglegesen bekebelezte a Hun Birodalomba Pannoniát és Valeriát. Minderrõl egy Altheim nevû német történész ezt mondja: A római birodalomban Aetius csinált rendet, amikor 60.000 hun élén mindenütt gyõzött és olyan ügyes volt, hogy a veszélyes vendégeket Itáliából úgy vezette ki, hogy azok semmi kárt nem okoztak. Egy germán gáláns köszönete ez azoknak a hunoknak, akik vérüket ontották a rómaiakért. Késõbb elismeri: Aetius római birodalmát a hun seregekkel szerezte és biztosította. Itt tudjuk meg, hogy Aetius fiát, Carpiliót Atilla udvarába küldi 434-ben.
Atilla és Aetius között tehát egy szoros családi, szinte testvéri kapcsolat állt fenn és ez nemcsak megkérdõjelezi az eddig nem bizonyított catalaunumi csata megtörténtét, hanem annak elismerését is követeli, hogy a hunok és Atilla segítsége nélkül nem tudta volna megtartani a Római Birodalmat. Ugyanis ez, Aetius halála után a kegyetlen germán-gótok és vandálok martaléka lett, akik Rómát éppen háromszor felégették

BJ2
399.o.

Róma
Pannonia

427

A történelmi források nyomán még nem derült fény arra, hogy az eftaliták mikor léptek a történelem színterére és hogy mikor hódították meg Transzoxánia városállamait. Kétségtelen azonban, hogy ez az esemény kb. a IV. században folyt le és a Kusán Birodalom bomlásával, valamint a Szászánidák Belsõ-Ázsiába való behatolásával áll kapcsolatban. Ezek a körülmények a belsõ-ázsiai államokat arra ösztönözték, hogy újból megkíséreljék egy államszövetség létrehozását azoknak a sztyeppelakóknak a hegemóniája alatt, akik a kusáni birodalom megalapítóinak közeli rokonai voltak, s akik az Aral-tó menti településeiken õrizték a katonai, törzsi demokrácia hagyományait.
Az eftaliták elsõ betörése Chorászánba 427-re esik. Ellenük vívta szívós harcát V. Barahrán („Bahrám Gúr”, 420-438) és II. Jezdegerd (438-457). V. Barahrán Merv mellett tönkreverte az eftalitákat, megölte királyukat. II. Jezdegerd-nek még szintén sikerült feltartóztatnia az eftaliták nyomását és megõrizte a kelet-chorászáni és tochárisztáni birtokait. 457-ben bekövetkezett halála után azonban az eftaliták, élükön Ashunvár nevû királyukkal meghódították Csagániját, Badachsánt, Balchot, Tochárisztánt és Gardzsisztánt.

NGY
66.o.

Belsõ-Ázsia

427

A ravennai udvarban kikiáltják Rómának Konstantinápolytól való függetlenségét és egy magas rangú katonát választanak meg nyugat-római császárnak. Ennek a nevét a történetírók csak „János”- nak mondják. A keleti császárság csapatai megtámadják Ravennát és megint testvérharc van a rómaiak között. Ez a „János császár” Aetiustól kér segítséget, aki meg is indul Ravennához 60.000 hun harcossal. Azonban közben a kelet-római csapatok elfoglalták Ravennát és kivégezték János császárt. Miután a gótok a mai Franciaország területérõl megint a római provinciák ellen indultak, Aetius ezzel a nagy sereggel a gótok ellen fordult. Visszaverte támadásukat, melyet Pannonia ellen intéztek és 427-ben tért vissza a hun sereggel Hunországba. ... Ruga, a hunok királya és a ravennai központú, Nyugat-római Császárság „magister militum” címet ad neki. Erre a nyugat-római birodalmi határozatra két okból volt szüksége a ravennai udvarnak: egyrészt, hogy ne kelljen nekik írásban elismerni a Hun Királyságot, és másrészt, hogy a hun királynak fizetett hatalmas összegû szövetségi, évi adónak a fizetésére valamilyen törvényes jogcímük is legyen.

BJ4
36-37.o.

Ravenna

430

Oktár hun király halála.

BT 13.o.

Hunnia

432

Roga (Ruga), hogy jelenlétével nyomatékosítsa a (Pannonia-i) átadást, a Dunántúlra költözött, a mai Ozora területére. Szállásbirtoka diplomáciai központ lett, de nem csak innen, hanem gyakran személyesen irányította hadjáratait. Roga anyanyelvén kívül - amely anyanyelvet legszebben a székelyek õrizték meg - latinul és görögül is beszélt. A hun birodalom Roga diplomáciai és hadvezéri zsenialitásának köszönhetõen ekkor éri el legnagyobb kiterjedését, az Északi-tengerig nyúlik. ...
Mindaz tehát, amit népünk birodalomalapításban, államalapításban elért, Roga alatt teljesedett ki. Ennek a kiteljesedésnek szimbóluma a Szent Korona, amelyet hun ötvösök készítettek Roga számára, és õ viselte elõször, valószínûleg 432-ben.

FK
7.o.

Hunnia

433

A ravennai udvar elmozdítja állásából Aetiust, mint legfõbb római parancsnokot. Aetius Rugához menekül, aki hatalmas hun sereggel látja el és helyezi vissza méltóságába.
Ugyanebben az évben meghal Ruga is.

BJ4 37.o.

Hunnia

434

Ruga hun király halála. Õ és Oktár kiterjesztik a hun uralmat az Uralig, a birodalom központját a Tisza-Maros összefolyása táján építik ki.

BT 13.o.

Hunnia

434

Charaton tanhu halála, utóda Ruga (Richa, Rika, Rok, Rua?)
Uldin horkát fia Bengyeg (Mundzsuk, Bendeg-uz?), majd ennek halála után fiatalabbik fia, Uptar (Ubud, Udub-ur, Ubuld, Buda-ur), Atilla apjának öccse, azaz nagybátyja követi ugyanazon évben, de nem a horka posztján.
Viszont Rugát Buda (Bléda) követi a tanhu trónján.

PV

434-445

Atilla hun horka.
Atilla megfosztja trónjától és életétõl Budát. (BJ4) szerint ez nem így volt. Õ lesz a tanhu, de helyben marad és nem megy Pontusba a tanhu székhelyére, hanem a horka fog odamenni. Súlypontcsere a Birodalomban.
A Pártus Birodalom bukása után az északra húzódott pártus-hun nép, egyesülve a Káspi-Aral tér testvérnépével, a C3 központ királyi székhelyét áthelyezi a C1-be, vagyis a Kárpát-medencébe.

PV
BJ2
399.o.

Szeged vagy Pest környéke, esetleg máshol a Kárpát-medencében

434 vagy 435

A Margus-i szerzõdés Atilla és Bizánc között.

BJ4 56.o.

Délvidék,
Nándorfehérvár környéke

436

Nesztor pátriárka számûzése egy egyiptomi oázisra.

BJ4 57.o.

Bizánc

441-442

Buda és Atilla Thrákiai és Illíriai hadjárata válaszul a rómaiaknak kikötõvárosaikat ért támadásukra. Buda halála a harcokban.

BJ4
61.o.

Balkán

441-447

Mindkét Római Birodalom Atilla vazallusa.

BJ4 58.o.

Hun Birodalom

(Atilla) BJ4 41.o. - tól
Atilla nagyságát csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha megismerjük a keleti és nyugati római birodalmaknak azon történéseit, amelyek az õ uralmának idejét megelõzték.
Aetius híven szolgálta a római érdekeket. Anyja római volt, de apja Pannóniában született, aki elvette egy római patrícius család leányát. Aetius apjáról írják, hogy vagy gót vagy hun származású volt, de a római légiók magas rangú tábornoka lett (maestro de militia) és „Afrika grófja” címet viselt. Galliában esett el és Aetius örökölte apja magas rangját is. Mind a ketten híven szolgálták a Római Birodalom érdekeit és Aetius azért támogatta a „trónbitorló János császárt”, mert az meg akarta szüntetni a kétfelé esett birodalom két lezüllött császári udvarát és egyesíteni akarta a birodalmat.
Miután János trónbitorlót megölte az udvari intrika Aetius beérkezése elõtt, - Aetius - a hun sereggel Galliába megy, rendet teremt és visszatér Ruga udvarába. Innen - mint galliai gyõzõ, megjelenik a ravennai udvarban, de ott nyíltan árulónak kezelik és nem adnak neki kellõ tiszteletet. A nyugat-római császár III. Valentian volt, de ennek anyja - Placidia - kormányozta a birodalmat az õ hûséges intrikusaival, akik összejátszottak a kelet-római császárság fõvárosában - Konstantinápolyban - székelõ keleti udvar züllött udvaroncaival és eunuchjaival. Szét akarták bomlasztani a Hun Birodalmat. ...
Ismerni kell a hunok társadalmi rendszerét. Ugyanis a törzsekbõl álló hun nép mindegyik törzsének, nagycsaládjának megvolt a maga uralkodója, vezetõje, aki elismerte a központi királyság felsõbbségét, de a központi vezetés és szervezet tiszteletben tartása és engedelmes szolgálata mellett - teljes önállóságot élvezett. Tehát szabadon kereskedhetett terményeivel és értékeivel - teljesen függetlenül a központi hatalomtól.
Ezt a különleges és a rómaiaknál ismeretlen társadalmi helyzetet akarták a bizánciak arra felhasználni, hogy a hozzájuk közel esõ hun törzseket fellázítsák a központi hatalom ellen. Gazdag ajándékokkal halmozták el a kiszemelt hun törzsek vezetõit. Szövetségre hívták õket és bizony voltak olyanok, akik titokban megállapodtak a bizánciakkal. De a keletiek ezt a bomlasztó munkát a ravennai udvar teljes jóváhagyása mellett végezték és így a nyugat-római császárság is résztvevõje, cinkosa és a fizetésben is társa volt a bizánci maffiának.
Mikor Ruga visszahelyezi Aetiust katonai méltóságába és a ravennai udvar kénytelen volt legfõbb katonai parancsnokká kinevezni Aetiust, - Aetius leleplezi Ruga elõtt ezt az egész összeesküvést a hun központi hatalom ellen és így Ruga tudomására kerülnek azok a hun törzsek is, akik így a rómaiak oldalára szegõdtek.
Miért leplezte le Aetius ezt a hunok ellen irányuló közös római összeesküvést? Aetius a hunok udvarában nevelkedett és nemes származású volt. Valószínûleg apja hun vére is erõs volt benne egyrészt, de másrészt tisztán látta a Római Birodalom helyzetét. Tudta azt, hogy ha ebben a válságos pillanatban a hunok megtámadják a Római Birodalmat, az menthetetlenül elpusztul.
Hogy miért volt Róma válságos pillanatban? A Kelet-római Birodalom körül volt véve ellenséges népekkel, akik nagyobbrészt hunok voltak. A Nyugat-római Birodalom elnyomott népeinek mindegyike pedig forradalomra készült. A burgundiak szervezkedtek az ellenállásra, a gretonok kikiáltották függetlenségüket, a vizigótok ugyanígy tettek, az Ibériai-félsziget lakóit az ún. „suevok” szervezték a rómaiak ellen, Galliában nyílt forradalom volt. Aetius tehát - leleplezve a hunok elleni összeesküvést - azonnal és gyorsfutár útján azt tanácsolta Theodosius bizánci császárnak, hogy kezdje meg a béke-tárgyalásokat a háborúra készülõ hun királlyal.
Theodosius engedelmeskedett is és azonnal kinevezte béke-követének Plinthast és Epigeniót, akik azonnal útra keltek a hun királyi udvar felé.
Ugyanekkor pedig Aetius biztosította hûségérõl Rugát, a hunok királyát, akinek bizalmát megnyerte az összeesküvés leleplezésével és így biztos volt afelõl, hogy a hunok nem fognak támadni a Nyugat-római Birodalom ellen. ...
A bizánci békekövetek útra keltek lóháton a hun király udvara felé. A Duna mentén haladtak felfelé és valószínûleg a mai esztergomi Duna-kanyar utáni Pilis-i területekre igyekeztek. ... Nem kellett nekik odáig menni, mert útközben már a hun határõrség vette kíséretébe õket és közölte velük, hogy: „a hunok királya Margus-ban székel jelenleg és oda kell menniök. Margus a mai Belgrád közelében lévõ Dubrovica helyén volt. ... A hunok királya azért ment oda, hogy elfoglalja a Száva és a Dráva között fekvõ és akkoriban „Alsó-Pannoniának”, vagy Pannonia Segunda”-nak nevezett római területet - az Aetiussal kötött megállapodás szerint.
A bizánci békekövetek felkeresték a hunok királyát. A király ... lóháton fogadta õket és igen nagy volt a bizánci békekövetek csodálkozása e fogadásnál. ... A meglepõdésük és nem várt dolog küldetésükben az volt, hogy nem Rugával találták szemben magukat. Ugyanis Ruga - röviddel azelõtt - meghalt és a bizánci követek elõtt ott jelent meg, lóháton, harcosként a hunok nagy királya: Atilla.
... A Békekövetek rögtön hangsúlyozni kezdték azt, hogy milyen gazdag és szép ajándékokat hoztak, de Atilla egy kézlegyintéssel elnémította õket és nem engedte meg, hogy lovaikról leszálljanak, hanem félreérthetetlen latin nyelven közölte velük feltételeit a következõképpen: (ezt a szöveget a Paniumi Priscus: Excerpta de legationibus Romanorum ad gentes c. munkájából veszem át. Kiadója C. de Boor and Boissevain 1910.)
„ Rajtatok múlik, hogy háborút, vagy békét akartok. Én háborúra indultam, de a békét megkaphatjátok feltételeim teljesítésével, melyek a következõk:
1.) Mától kezdve nem adtok több segítséget sem a fellázadt hun törzseknek, sem a hunok ellenségeinek.
2.) Azonnal kiadtok minden hun lázadót és szökevényt, aki római területen van.
3.) Ugyanígy kiadtok minden római hadifoglyot, aki a lázadókkal hazatért, vagy megváltjátok õket fejenként 8 arany solidus fizetésével.
4.) Császárotok írásban és esküvel kötelezi magát, hogy többet nem ad semmiféle segítséget a Hun Birodalom ellenségeinek.
5.) Elismeritek, hogy minden hun egyenjogú a rómaival.
6.) Császárotok eddig 25.200 arany solidus adót fizetett évente a hun királynak. Mától kezdve ennek dupláját, vagyis 50.400 solidust fizettek évente”.
Atilla a Nyugat-római Birodalommal is szerzõdést kötött. Megállapodott Aetiussal, hogy az elõdei által elfoglalt régi római provinciák - Pannonia és Valeria - véglegesen a Hun Birodalomhoz tartoznak és a Hun Birodalom kiegészül Alsó-Pannoniával és a Noricum Ripense nevû - volt római provinciával. (Forrásadatom: De l’ unité a la division de l’ Empire romain. Paris, 1951, 381.old.)
Hogy Ruga halála után Atilla ily határozott eréllyel és teljesen kész haditervvel indította el Hunország új politikáját, arra enged következtetni, hogy nagybátyja, Ruga mellett már be volt avatva az államügyekbe és konkrét adatunk van arra, hogy Ruga alatt Atilla szervezte meg és indította be a Duna hajózásának monopóliumát, és az akkor Pontusnak nevezett - mai fekete-tengeri kikötõk, tárházak és gabonatárolók építését is õ intézte. Ez a monopólium nagyon fontos volt, mert a Dunai népekhez - Noricumtól Pontusig a hun hajók szállítottak mindent és Bizáncnak is fizetnie kellett ezért.
(Atilla) tisztában volt a Nyugat-római Birodalom nehéz helyzetével és Alsó-Pannónia, valamint Noricum elfoglalására szóló római engedékenység megerõsítette benne azt a tudatot, hogy Aetiusnak sok idõre és nagy hadseregre van szüksége ahhoz, hogy a Nyugat-római Birodalom lázongó népeit újra Róma igájába kényszerítse és Galliától Afrikáig érvényesítse újra a római hegemóniát. Éppen ezért az államügyek vezetését testvérére, Budára bízta és õ maga, nagy hun sereggel beszervezte Alsó-Pannoniát a Hun Birodalomba. Bizánccal megkötötte a margusi szerzõdést és bevárta, míg a rómaiak átadják mindazokat a hunokat, akiket õ „szökevénynek” és „árulónak” nevezett.
A nyugati történészek úgy írják, hogy Aetiust igen érintette a margusi szerzõdés e pontja, mert Atilla minden hun visszaszolgáltatását követelte, azokét is, akik - mint zsoldosok - valamelyik római birodalom katonájaként szolgáltak. Atilla megtiltotta minden hunnak, hogy idegen hatalom szolgálatában álljon. Ebbõl látta Aetius, hogy Atilla valóságos terve az összes hunok egyesítése. ... A hunok képezték a római hadsereg gerincét és vitézségükkel példát adtak és sarkallták harcra a római provinciákból toborzott hadsereg katonáit. Igy a rómaiak hadseregének ütõképessége igen megcsökkent, viszont Atilla a visszatérõket seregébe szervezte, csak a két királyi vérû „árulónak” - Mamás-nak és Ata-kán - nak - nem kegyelmezett. Kivégeztette õket azért, mert mint hun királyi ivadékok a bizánci császár kiszolgálói lettek. ... Már Atillának az a rendelkezése és akarata, hogy a hunok idegen hadseregben nem szolgálhattak, arra enged következtetni, hogy Atilla nem egy „törzsrendszerbe gyöngített” birodalmat, hanem a hunok homogén és fegyelmezett hatalmát akarta létrehozni.
Nagyon jól tudta azt, hogy a hunokat a kínai faltól csaknem a Rajnáig történõ szétterebélyesedésükben a közös népi hagyománykincs, az azonos nyelv és az azonos etnikai alkat köti össze. Felfedezte ennek hatalmas értékét és azt is meglátta, hogy ez Európa és Ázsia többi népeinél nincs meg.
A történelmi pillanat is itt volt, mert Bizánctól nem kellett félnie, hiszen az udvar korrupciója teljesen legyengítette azt és a margusi szerzõdés biztos alapjai errõl az oldalról minden veszélyt kizártak. A másik oldalon pedig Aetius Nyugat-római Birodalmának újraszervezési problémái között számba sem jöhetett egy hunellenes akció.
Népét is megnyugtatta azzal, hogy bátyjának - Budának - átadta a Duna-medencei királyságot, hiszen a hun törvény szerint az idõsebbet illette a trón.
Itt volt az alkalom a hun nép egyesítésére. Elindult tehát Atilla kelet felé - a hun néprészek uralkodóihoz - de nem egyedül, hanem egy hatalmas sereggel. (A rómaiak) nem tudtak tenni ellene nyíltan. Igy titokban és ügyes intrikával igyekeztek megelõzni Atilla politikai tevékenységét az eddig velük barátságban élõ hun fejedelmek udvarában.
A nyugati történetírás úgy rögzíti, hogy ezeknek a titkos akcióknak az irányítója Róma részérõl maga Aetius volt, aki - mint írják - úgy akarta szétválasztani a hunokat egymástól, hogy elsõsorban Atilla egyetlen még élõ nagybátyjában szándékozott uralmi féltékenységet kelteni annak hangoztatásával, hogy a hun törvény szerint nem Atillát, és nem Budát illeti Ruga trónjának öröklése, hanem a legidõsebb élõ hun királyfit, aki senki más, mint Abars (görögül Aebarso) - Atilla nagybátyja.
Itt tudni kell elõbb a hun társadalom azon szokását és törvényét, hogy - mialatt a népnél egynejûség volt törvényes - a nép megkövetelte az uralkodójától, hogy több feleséget tartson, hogy a királyi karizma folytatódjon minél több fiú utódban. Igy volt Uldin hun királynak három felesége. Az elsõ feleségétõl volt három királyfi utód: Oktár, Ruga és Mundzuk, akinek fiai voltak Buda és Atilla. A második feleségétõl lett: Abars (aki így Atilla mostoha nagybátyja). A harmadik feleségtõl születtek az elõbb említett és árulóként kivégzett Mamás és Atakán, akik így szintén Atilla mostoha nagybátyjai voltak, de valóban szégyent hoztak a hun királyi házra azzal, hogy udvaroncnak mentek el - mint nyugati történészek írják - Theodosius császár által nekik juttatott fizetésért - a bizánci udvarba.
Abars volt a kaukázusi hunok uralkodója és a sebesen beérkezõ római hírvivõk annyira felmérgesítették a már nem fiatal hun királyt, hogy hivatalos proklamációval kihirdette országa függetlenségét és autonómiáját.
..A bizánci udvar közremûködött az ázsiai hunoknak Atilla ellen való lázításában. Theodosius császár ügynökei gazdag ajándékokkal keresték fel az akazir hunok fejedelmét a Don melletti nagy és erõs országukban. Ez a hun törzs közismert volt bátorságáról és erejérõl. Itt tudni kell, hogy a délre esõ hunok magukat fehér-hunoknak és az északra esõk magukat fekete-hunoknak nevezték. Ezekben az elnevezésekben a fehér szín a dél jelölõje, a fekete pedig északé. (tehát nem a bõr színét akarják jelölni így.) Az akazir törzs a fekete hunokhoz tartozott.
A bizánci udvarnak nagyon fontos volt az akazirok megnyerése és Atilla ellen való hangolása. Ezért küldött a bizánci császár gazdag aranykincseket és értékes ajándékokat követeivel az akazirok fejedelmeinek. Ezek a követek azonban nem ismerték sem a hun fejedelmi udvar szokásait, sem a vezetõ elõkelõségek rangsorát és így elkövették azt a nagy hibát, hogy a fejedelmi család legöregebb tagját, Kuridak-ot kihagyták az ajándékozásból. Kuridak igen megharagudott ezért és legbizalmasabb emberét Atillához küldte, jelentve neki, hogy Bizánc mit tervez ellene és kik azok, akik elfogadták a bizánci császár ajándékait.
Atilla felderítõ és kémszervezete megtudta Abars cselekedeteit is és Aetius követeit is elfogta. Kuridak jelentése csak kiegészítette azt az elhatározását, hogy sürgõsen kell cselekednie. Meggyõzõdött arról is, hogy mindkét római birodalom halálos ellensége. Hun írással írt királyi levélben értesíti Abarsot azon elhatározásáról, hogy meglátogatja õt és ezt gyors futárokkal küldi a kaukázusi hun fejedelemnek.
Alig érkezett meg a királyi levél, már Atilla is ott van seregével Abarsnál. Az öreg hun fejedelem rokoni szeretettel fogadja unokaöccsét, aki minden fenntartás nélkül elmondja tervét a Hun Nagy Nemzetség egyesítésére és nemzeti egységének megteremtésére. A nagy Uldin fia megérti Atilla szavát. Nem beszél már autonómiáról és függetlenségrõl, hanem hûségérõl biztosítja Atillát, aki így felelt neki: „Biztosan tudtam, hogy Rád számíthatok., hisz egy a vérünk”. Megszerezve így a kaukázusi hun testvérek szövetségét, tovább indult Atilla az akazirok felé. ... Lévén a legszámosabb hun törzs, a Káspi-tengertõl a Don és Volga mentén lakoztak, egy igen hatalmas területen és nagyon sokan voltak. ... Bizánc mindig segítségül hívta õket és busásan megfizette ezt a segítséget. Voltak olyan akazir-hun elõkelõségek, akik bizánci titulust viseltek és állandó fizetést vettek fel a bizánci udvartól. Atilla tudta ezt, és azt is biztosan tudta, hogy a hunok hûségesek adott szavukhoz. Tehát számított azzal, hogy mindazok ,akik Bizánc zsoldjában állanak és elkötelezték magukat - adott szavukkal - a bizánci császárnak, - ellen jönnek fegyverrel. Nem is számított arra, hogy jó szóval meggyõzze õket. Meg volt gyõzõdve arról, hogy csak az erõsebb elõtt hajolnak meg. Atilla lovasai pótlást és kiegészítést kaptak Abars nagybátyjától, aki szövetségét rögtön úgy bizonyította be, hogy sereggel segítette unokaöccsét.
Az akazirok két részre szakadtak, amikor hírt vettek Atilla közeledésérõl. Egyik részük - a bizánci elkötelezettek - fegyvert fogtak és a csatára készülõdtek. De ez volt a kisebbik rész. A jelentõsebbek Kuridakhoz csatlakoztak, aki - félve azok bosszújától, akiket Atilla elõtt leleplezett - a hegyek közé menekült a hozzá csatlakozó hun harcosokkal együtt. Atilla könnyûszerrel legyõzte az ellene lázadó akazirokat. Kivégeztette a vezéreket, de megbocsátott az alattvalóknak és utána Kuridakot hivatta, hogy legyen a szövetségese. Kuridak így felelt: (a hun legenda szerint) „ az én öreg szemeim már nem bírnak a napba nézni és a gyõzedelmes hun király szemébe sem”. Atilla válasza az volt: „maradj békében ott, ahol vagy” ... és meggyõzte okos beszéddel hun testvéreit. Azok is csatlakoztak hozzá és hazatérve királyukká tették legidõsebb fiát, Ellákot, aki akkor kb. 18 éves lehetett.
... Atilla biztos volt már abban, hogy az összes hun törzs csatlakozott a Hun Birodalomhoz, (ezért) északnak fordult és az ostrogótokat közelítette meg. Az volt az elhatározott szándéka, hogy ezeket szövetségeseivé teszi. Igy közelített tehát hozzájuk és nem csalódott, mert a valóban mûveletlen és barbár ostrogótok örömmel csatlakoztak a Hun Birodalomhoz és vállaltak szövetséget.
Atilla kiváló hun vezetõket hagyott náluk, akik megszervezték a szerteszét csatangoló törzseket és a gót törzseket is közösségre fegyelmezték. Megtanították õket különbözõ mesterségekre, harceszközök készítésére és még a keleti - azaz a nesztoriánus - keresztyénséget is felvették ezek a valóban pogány gótok a hun misszionáriusok segítségével.
Atillának ez a szervezõ útja kb. hat évig tartott és azért írja Nestor, volt konstantinápolyi pátriárka (428-431 években) így: „ a szkíták népe hatalmas volt. (A szkíták alatt õ a hunokat érti.) Egy királyi birodalmat alapítottak, amelyik nagyon erõs volt és túlszárnyalta hatalmával a rómaiak minden erõlködését. A 440. esztendõ végén ezek a barbárok (hunok) voltak az urak és a rómaiak a szolgák”. (megtalálható „Heracleides Bazaar”-ja c. munkában a 366. és 368. oldalakon. Driver and Hodgan, London, 1925.)
... Ázsia (hun) népei mind beletartoztak a Hun Birodalomba, melyet Atilla szervezett meg (kivéve a kínaiakat). Már mondtuk, hogy csak nyelvjárásbeli különbség volt beszédjük között és igen sok törzsbe tagozódtak, akiket az azonos faji öntudat tartott egybe. E népek áradatában azonban mindig megmaradt egy vezetõ nép, melyet a karizmatikus származástudat tartott egybe és a „tudást „ apáról fiúra adták tovább. Ahogyan ma is mondjuk pl. Fõ-város, Fõ-rendezõ stb ... úgy e Nagy Népség tengerében - „Fõ-nép”-nek nevezték a vezetõ és uralkodó törzset. Ezt a „fõ-népet” írják a nyugati krónikások „Királyi Szkíta” néven. A Nagy Nép nyelvén azonban a nevük: SZAK-A. (Sumérul SZAK - fej, fõ, SZAK-A ... A FÕ... népre vonatkoztatva - „Fõ-Nép” ... azaz a vezetõ, uralkodó törzs.
... Miért hívták õket mégis hunnak? Hun ... a régi ázsiai nyelvekben egyöntetüleg elõforduló „gyakorlati szó”. Olyan „terminus technicus” féleség, mely még a maya nyelvben is fellelhetõ és jelentése „Elsõ, Legkiválóbb”. A „szaka” uralkodó törzs által vezetett és irányított Birodalom népei a harcban mindenütt valóban a legkiválóbbak és elsõk voltak és így maradt rajtuk a hun név.
Atilla tehát hat évig távol volt szervezõ körúton és a Hun Birodalom központjában Buda a király. Ez a helyzet vehetõ ki a nyugati krónikások írásaiból, akik tulajdonképpen semmi konkrét adatot nem akarnak rögzíteni Atilla és a Hun Birodalom elõnyére és csak mindenáron kisebbíteni akarják azt a valóságot, hogy a Kr.e. 441-447. évek között Atilla Hun birodalmának vazallusa volt úgy a Nyugati, mint a Kelet-római Császárság és Atilla a „római jog” alapján követelte magának az uralmat. ... A nyugat-római császár, III. Valentián húga - Honoria - levelet írt Atillának és abban - mint a császári udvar elsõ dámája - feleségül ajánlkozott. Atilla tisztességesen és keleti udvariassággal fogadta el az ajánlatot és feleségül vette a szép Honoriát, aki még szebb fiat szült Atillának - Csaba királyfi személyében. Ahogy megtörtént a fényes nász, Atilla az asszony mellé a „római jog” alapján követelte a Római Birodalom felét és meg is szerezte.
Atilla Hun Birodalma betartotta a szerzõdéseket és a rómaiak rendesen fizették a rájuk kivetett évi, hatalmas aranyadót. A régi írásokból az vehetõ ki, hogy politikailag nyugalom állt be, csak a római vallás fõpapjai türelmetlenkedtek, mert sehogyan sem tetszett nekik az, hogy a hunok által uralt keleti területeken a régi, Péter Apostol által alapított „keleti keresztyén egyház” tanításait hirdették és a „római-Saul-Páli teológiát” nem ismerték el. Különösen az nem tetszett nekik, hogy a hunok - e keleti keresztyénségük mellett - még megtartották és vallásos kegyelettel ápolták õsrégi hagyományaikat is. Minden erejükkel ellenségeskedtek és pusztítottak is. Példának hozom fel a margusi püspök cselekedetét, amikoris „átkelve a folyón - kirabolta a hun királysírokat”. Ugyanebben az idõben II. Theodosius, bizánci császár rendeletére a rómaiak egyszerre megtámadták a hunok dunai és tengert kikötõit, tárházait, hajóit.
Nagyon sok történelmi forrás írja (a Chronicon Paschalae is) azt, hogy „a hunok királyai - Atilla és Buda - nagyon sok harcossal megszállták Illyricum-ot és Thrákiát. A hunoknak egyik igen nagy rosszakarója, rossz hírük keltõje - Otto J. Maenchen-Helfen - így írja könyvében (The World of the Huns. Univ. California Press, Berkeley, 1973. - a 113. oldalon): „... a szkíták, akiket hunoknak is hívtak, elözönlötték Thrákiát. Emiatt Theodosius békét kötött Geiserikkel és visszahívta seregét Szicíliából. Asbar fõvezérsége alatt küldte csapatait Atilla ellen, aki már elfoglalta a thrákiai nagy városokat (felsorolja mind), sok foglyot ejtett és nagy zsákmányra tett szert. A csaták alkalmával a római generálisok nagy veszteségeket szenvedtek és Atilla a tengereket elérte - mind a kettõt - Pontust és Propontist (Fekete-tenger és Boszporusz) Calipolis és Sestusnál..... A cherszoni csata után a rómaiak, Anatolius követsége útján, békét értek el a hunokkal, melynek értelmében a szökevényeket kiszolgáltatták a hunoknak, a rómaiak azonnal fizettek 6000 font aranyat és az évi adójuk nem 1000, hanem 2100 font arany”.
Buda, Atilla testvére is részt vett ebben a hadjáratban, mert ez a 441-442. években történt. ... Mikor azonban a tengerek elfoglalását írják le, már csak Atillát említik és pontosan erre az idõre, tehát a 442. évre teszik a nyugati források Buda halálát. ... Azt a valóságot következtetem ki ebbõl, hogy a hunok hõs királya - Buda - itt, Illyricum és Thrákia területén vívott véres csaták valamelyikében esett el, mert logikátlan, rosszakaratú és oktalan azt feltételezni, hogy a hunok e nagyon nehéz és háborús idõszakában éppen Atilla - akirõl még legnagyobb rosszakarói is azt jegyezték fel, hogy „igazságos és nagyon bátor ember” volt, megölette volna testvérét - éppen akkor - midõn legnagyobb szüksége volt megbízható, okos és vitéz vezetõkre.
Ezt csak a hálátlan utókor hazudta részére azért, hogy a keletiek által istenített Atilla emlékét bepiszkolják. Buda tehát minden bizonnyal csatában esett el és valószínûleg Atilla azokba a királysírokba temette el jó testvérét, amit Margus püspöke kirabolt. Ugyanis, ha háborút indított õsei sírjának megszentségtelenítése miatt, úgy minden bizonnyal helyre is állíttatta azokat és az elrabolt kincseket visszahelyezte oda. Ha pedig Buda éppen e szentségtelenítés megtorlására indított harcban esett el, akkor Atilla biztosan oda temette el testvérét.
El kell fogadnunk tehát - a sok hazugság cáfolata és jogos megtorlásaképpen - ezt a történelmi helyzetet, mert a thrákiai háborúig Buda mindenütt említve van és emléke pontosan itt vész el. ... De követte volna-e hagyománytisztelõ, istenes és a hadifoglyokat kenyérrel ellátó és hazabocsátó, a vérszerzõdés szentségét tisztelõ hun nép Atillát - ha testvérgyilkos lett volna?... Ha õ testvérét megölte volna - minden bizonnyal nem lett volna a hunok felmagasztalt, tisztelt és csaknem imádott nagy királya. ... Ugyanakkor az is hazugság, ... hogy Atilla sajátkezûleg dobta volna meggyilkolt testvérét a Dunába. Természetes, hogy ezt a nyugatról jött térítés hirdetõi találták ki éppen úgy, miként Rafael festményén az égi szentek karddal támadnak Atillára. Hát - ha az „égi szentek” is ellene voltak, akkor természetes, hogy mindent rá lehet kenni nagyságának és kiváló személyiségének csorbítására.
Ugyanis - ezek a nyugati írók - rájöttek arra, hogy a Hun Birodalom egyesítését csak egy puritán, okos és minden vonalon példát adó nagykirály - Atilla - éppen a saját személyi, emberi értékei útján tudta létrehozni. Mert ahhoz, hogy a hun „lovas-harcos” tiszteljen valakit, annak elsõsorban jó lovasnak kellett lenni és jó harcosnak is. A hunokat nem lehetett „selyemágyról” harcra, gyõzelemre vezetni, miképpen a római császárok igyekeztek seregeiket a csatába terelni. Atilla ott volt a csapatai élén, mint harcos és az udvarában, mint elsõ politikus, akinek sohasem volt szüksége tolmácsra, mert minden nyelvet beszélt. Nyugatit is - keletit is.
A nyugati pompához szokott és hozzá érkezõ „követeket” pompával és fényes udvarral fogadta. Arany, ezüst tálakon tették elébük az ételt, italt, de ugyanakkor õ maga - a hunok hatalmas királya, - akinek a rómaiak tíz év alatt 100.000 font aranyat fizettek a béke áráért - fatányérból evett, fapohárból ivott.
A nyugatiak azért igyekeznek Atilla nagyságát kisebbíteni, õt kegyetlennek, barbárnak - sõt testvérgyilkosnak feltüntetni, mert még ma sem bírják elviselni azt a valóságot, hogy egyszer - a nyugati és keleti római birodalmak Ura nem valamelyik római császár volt - a veszekedõ és intrikus keleti és nyugati császárok közül - hanem a hunok nagy királya - Atilla.

Atilla király, az egységes dunai állameszme megfogalmazója. BT III/144.o.
A hunok kilétérõl, akik a Duna-medencében a római uralomnak véget vetettek és ott a magyar nyelvû népek szabadságát és függetlenségét helyreállították, e munka (BT) elsõ kötetében részletesen szóltunk. A második kötetben pedig, a kusok tárgyalásakor, földrajzi és faji eredetüket közelebbrõl is megvilágítottuk. Tengernyi adattal, köztük több írott okmánnyal igazoltuk, hogy ez a nép magyar ajkú volt és a Turáni Alföldrõl származott. Mindezek ismétlésére tehát nincs szükség. De a hunok nevéhez, nevezetesen Attila királyhoz fûzõdõ politikai elgondolást itt kell megtárgyalnunk.
A hunok bejövetele idején Nyugat- és Közép-Európa új néprajzi helyzete nagy körvonalakban már kialakult, a germán törzsek pedig már-már a Fekete-tengerbe ömlõ Don-ig kezdtek terjeszkedni. Amíg nyugat felõl a latin-germán nyomás nehezedett a dunai magyar törzsekre, ugyanakkor megjelent a keleti veszély is, amelyet a turk néven összefoglalt népek testesítettek meg, akik viszont a turáni magyarok ázsiai lakóhelyét fenyegették. A hun vezetõség ezt a magyar népekre veszélyes új világpolitikai helyzetet csírájában felismerte és meghozta a keserû elhatározást: feladta a katasztrófa elõtt álló turáni hazáját és a nép jelentõs részével nyugat felé útra kelt. Tervük az lehetett, hogy a kisebbnek vélt latin-germán erõket Kelet-Európából visszaszorítják és egyesülnek a Duna-medencébe már korábban betelepült magyar törzsekkel, egy erõs, független dunai hun-magyar államot alkotva. A hunok elgondolása egész Európa politikai felépítését érintette és kivitelezésében három ütem észlelhetõ. Az elsõ ütemben a hunok sikeresen visszanyomták a germán törzseket és elfoglalták a Fekete-tengertõl a Kárpátok ívéig terjedõ földet. Ennek körülményeit s a gótok menekülését korábban már elõadtuk. A hun politikai elgondolás második ütemében a Duna-medence felszabadítása következett. (341-tõl a juhászokkal (jazigok) kötött fegyverbarátság, majd az erdélyi szkíták maradványaival, késõbb a Karpodárokkal (Kárpát-urakkal) kötnek fegyverbarátságot, majd 409-ben Valériát, 433-ban Pannoniát a rómaiaktól szerzõdéssel veszik. Úgy látszik, az ország maradék részeinek birtokba vétele is békés úton ment végbe, harcokról sehol sem hallunk. Az õslakosság tehát az egész országban békében élt új ura alatt. A Duna-medence területének egy országgá való összefogása és minden ott lakó törzsnek egységes uralom alatt nemzetté egyesítése most lett valósággá a történelem folyamán elõször. Az egység intézményes megvalósítása jórészben Attila király (432-453) nevéhez fûzõdik, ezért õt tekintjük a Duna-medence földrajzi egységének elsõ felismerõjének, az egységes dunai állameszme megfogalmazójának és gyakorlati kivitelezõjének. Olyan politikai gondolat ez, amely azóta is irányítója a magyar nemzet politikai magatartásának. Éppen ezért Attila királyban az európai magyar történet egyik legragyogóbb alakját tiszteljük.
Attila politikai elgondolásában harmadik lépésnek szánta a Kelet- Közép- és Nyugat-Európában élõ összes magyar származású törzsek felszabadítását a germán és római iga alól. Miként befejezte Magyarország megalkotását az egész földrajzi táj politikai egyesítésével, akként remélte, befejezheti Európa - I.- et is, az egész kontinens politikai egyesítésével. Uralmát keletre a Don-ig, északra a Balti-tengerig sikeresen kiterjesztette s errefelé mindazt a területet egybefogta, amelyen a magyar nyelvû népek a korábbi évezredek idején szétterültek. E helyzetnek megfelelõen magát a „Pontiak, Ister-vidékiek, Uráliak és Tót urak urának” címezte. Nyugat-Európában azonban az õ idejében eléggé megszilárdult a latin-germán-frank világ, megváltozott öntudatú népekkel. Ilyen körülmények között az egyesítés nem volt úgy megoldható, mint a Duna-medencében. Nyugati vonatkozásban fegyveres fellépésre, harcokra volt szükség. Attila fegyverei el is jutottak az Atlanti-óceánig, gondolatokat ébresztett mindenfelé, de az egyesült római-germán hadak felett a franciaországi Trója (Troyes) mellett Mauriacumnál nem tudott döntõ gyõzelmet aratni. Ezért Attila király Európa politikai egyesítését feladta. Gondolata azonban - az egységes Európa - mind a mai napig fennmaradt és minden igazán messze nézõ európai államférfinek ideálja lett. Mi büszkén mutathatunk rá, hogy az európai egység gondolata is egy magyar ember agyában született meg és az tett megvalósítására legelõször lépéseket. Attila tehát nemcsak nagy magyar király volt, hanem egyúttal a legnagyobb európai királyok közt foglal helyet. Emlékének gyalázása a nyugat-európai történettudomány legnagyobb szégyene, amely e messzetekintõ államférfibõl, kiváló katonai géniuszból szörnyeteget faragott és ma is a barbár prototípusaként mutogatja.
A Duna-medencebeli elsõ egységes magyar állam az egyesítõ nagy király váratlan halála (453) után felbomlott. Az enyészet okát a történelem búvárai abban látják, hogy a király, miután 445-ben egyeduralkodó lett, a honõsökbõl és honurakból (helybeli fejedelmekbõl) alakított Tanácsot mellõzte és háború és béke dolgában egymaga határozott. Önkényes eljárása megzavarta a régibb országlakókkal fennálló jó viszonyát, a szerzõdésekben lefektetett rendet és alkotmányt, s a mellõzöttek körében elégedetlenséget keltett. Miután a vezetõ emberek jelentékeny része elhidegült tõle, a magyar törzsek elégedetlenkedését a germánok kihasználták és intrikáikkal a király halála után polgárháborút idéztek fel. E belsõ összeütközések során Attila nemzetsége és hun hívei elvesztették vezetõ szerepüket, mire az élve maradt Attila-fiúk népes kíséretükkel együtt odahagyták a Duna-medencét és visszalovagoltak Don felé esõ régibb hazájukba. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a hunok mind egy szálig elmentek volna. Tulajdonképpen csak a fejedelem nemzetsége távozott, de a közemberek nagy tömege továbbra is helyben maradt. Nem távoztak el az országból azok a néprészek sem, amelyek oda még a hunok elõtt érkeztek, hiszen nekik semmi okuk sem volt a távozásra, ellenkezõleg, minden érdekük a helyben maradást kívánta. Itt maradt az Attila-fiúk oldalán küzdõ székelyek egyik köteléke is, a krimhildi csatából megmenekült 3000 lovas és egy ismeretlen helyen fekvõ mezõségre (Chigla Mezeje) vonult vissza, ott várta Csaba királyfi visszatérését. Az azonban igaz, hogy a királyi család távozása és a központi hatalom megszûnése után az ország minden régi törzscsoportja visszavette korábbi függetlenségét és így visszaesett a Duna-medence az apró fejedelemségek korába, a helyzet minden veszélyes következményével együtt. Éppen ezért az éles látású Csaba királyfi, Attila legkisebb fia, mihelyt megérkezett a Fekete-tenger közelében lévõ régi hazába, azonnal hírverésbe kezdett, hogy a fejedelmi hunok mindnyájan térjenek vissza Pannóniába és álljanak bosszút a németeken. Halálos ágyán esküvel kötelezte népét, hogy mihelyt erõre kapnak, mindnyájan visszatérnek Magyarországra és helyreállítják a régi államot. A „visszatérõ hunokat” a magyar krónikák csak ezen a néven ismerik és sohasem mondják õket Avari-nak, számukra nem volt új nép.

441

A római és nyugati történetírók csak azokkal a hadjáratokkal foglalkoznak, amelyek az õ területükön zajlottak le, de pl. meg sem említik azt a hadjáratot, amit a hunok 441-ben indítottak Perzsia ellen, és a keleti kútfõk „elsõ perzsiai” hadjáratnak neveznek. Atilla vezérkara irányította, de õ személyesen nem volt ott, hanem az akazir és kaukázusi hun seregekkel végeztette. A perzsiai hadjárat elindításának oka: a Pártos Birodalom bukása után vagyunk kb. 150 esztendõvel és a pártosnak nevezett - de szintén hun nép - leszármazottai visszamaradtak az õsi területen, mely most perzsa fennhatóság alatt volt. Az Eufrátesztõl keletre - a kis Persi provincia kivételével - csaknem az Indusig hun eredetû nép szenvedte el - a nagyon sokszor kegyetlen - perzsa uralom még kegyetlenebb rendelkezéseit, melyek fõleg vallási szempontból voltak elviselhetetlenek.
Ugyanis a Sasanida (perzsa) uralkodóház államvallássá tette a zoroastrianizmust. A pártosok birodalmában keletkezett Péter-i keresztyén egyház fõpapját, Manit Kr.u. 275-ben a perzsák kivégzik. ... Ettõl az idõtõl kezdve a Perzsiában lakó hunvérû nép, mely a Közép-Ázsiában mûködõ hun püspökségektõl várta a segítséget és azért nem tért át zoroasteri hitre, mert a Péter-i Jézushit, nemzeti vallása, állandóan háborgatva volt a perzsáktól. A népességi helyzet ugyanis az abban az idõben, hogy a nagyobb számú és nem perzsa lakosság kénytelen volt elszenvedni a kisebb számú - de uralmon lévõ - perzsa nép és államhatalom üldözéseit, mely a másik fajú és másik vallású nép pusztítására törekedett.

BJ4 67.o.

Perzsia

447

Atilla pontusi gyõzelme.

BJ4 72.o.

Cherszon
Bizánc

451

(A catalaunumi csata)

BJ4 72.o.

(A catalaunumi csata körülményeit körbejárni fontos kötelességünk. Ugyanis Badiny alább közreadott cáfolata elõtérbe helyezi a kérdést: a nyugati történetírás e csata leírása körül kicsúcsosodó tudatos hazugsághegyei sajnos a mai napig ható méreggel szövik át a világtörténelmet a magyarság rovására. Ezekbõl táplálkozik mind a mai napig a hamis és tudatosan elferdített történelem, amelyre Európa - beleértve Magyarországot is - történelemkönyvei épülnek. E megkövesedett mese széttörése történelmünk rendbetételének egyik fontos mozzanata lesz. Köszönet érte Badiny professzornak. A szerk.)
... Pontosan erre az idõszakra esik a vizigótok inváziója, akik 450-ben Afrika északi partjait is elfoglalták, egész Spanyolországot és Galliába törtek.
Aetius ismét segítséget kér a hunoktól. (Ugyanebben az idõben még mindig fennáll az Aetiussal kötött - nyugati - szerzõdés, melynek értelmében Atilla Hun Birodalma nemcsak élelmezte a nyugat-rómaiakat, hanem szövetségesként védte is.) Lehetett-e az oka annak, hogy Atilla nyugatra indul seregével? Minden bizonnyal, de iszonyú zûrzavar uralkodik az errõl szóló tudósításokban. Ugyanis a hun-ellenes írók azt állítják, hogy 1./ Atilla 451-ben csatát veszít Katalaunumnál és 2./ a vesztett csata után elfoglalja egész Észak-Itáliát 452-ben, ahol is (egy meg nem nevezett helyen) Leo pápa járul elébe a békeajánlattal, amit Atilla elfogad.
Vegyük elõször az 1./ pont állításait bonckés alá. Az alábbiakat kell megállapítani:
a./ Katalaunum létezésére, egy ottani csata lefolyására semmiféle hiteles történelmi adat nincs. A nyugati történetírás ezt egyszerûen kitalálta és bizonyítékként említi: - a Gesta Trevisorum-ot (Trieri Krónika), mely szerint Atilla elfoglalta Triert ... és a hunok lerombolták Eucherius templomát - állítólag 450-ben. De lehet, hogy elõbb is és minden valószínûség szerint a templomot nem a keresztyén hunok, hanem a pogány gótok rombolták le - de a nyugati írók - természetesen - Atillára és hunjaira fogják. - Másik „bizonyíték” az, hogy a katalaunumi mezõ (igazi nevén Locus Mauriacus) közelében találtak valami „hun” leletet. Tehát kiástak a földbõl „egyetlenegy” valamit, amit - állítólag a hunok hagytak ott. Jordanes szerint 200.000 hun harcost temettek el itt és utánuk csak „egyetlenegy” emlék maradt a földben, pedig feltúrták az egész vidéket. (Forrásadatként jelölöm: Takáts Z.: Catalaunische Hunnenfund und seine Ostasiatischen Verbindungen, Acta Orientalia Hungarica 5. (1955. 143-173. old.)
b./ A csata idõpontját is meghatározzák a nyugati történészek (persze legalább 100 év elmúltával) és azt 451. év júliusának elsõ hetére teszik - hivatkozva Leo pápa (440-461) leveleire, amit Marciannak, Anatoliusnak és Kios püspökéhez intézett, melyben megindokolja, hogy: „miért nem tudta jóváhagyni a Chalcedoni Konzilium által küldött fegyelmi kánont” ... de ebben egy szó sincs a hunokról. Milyen alapon veszik ezt bizonyítéknak még korunk írói is, mint az említett Maenchen-Helfen (134. oldalon.) ...?
De éppen ennek a Chalcedoni Konziliumnak az Aktái bizonyítják azt, hogy 451-ben a hunok nem voltak Galliában, hanem - a kelet-római új császár - Marcianus - szerzõdése be nem tartása miatt, ismét Illyricumba és Thrákiába törnek. Ugyanis 450. július 2-án meghalt II. Theodosius és helyét Marcianus foglalta el, akinek az a szándéka, hogy megszünteti a magas „hun-adó” fizetését. Igy Marcianus - kelet-római császár - kéri a 451. év augusztusában Niceában összeült zsinat püspökeit, hogy imádkozzanak a hunok feletti gyõzelemért. Ha pedig a hunok és Atilla 451-ben a kelet-római császár ellen hadakoztak, akkor ugyanebben az évben nem történhetett a sokat emlegetett „Katalauni csata”.
De éppen a hun-ellenes Maenchen-Helfen mondja: „egy új lökést adok a Locus Mauriacus közelében lévõ csatatér kutatásában, mely eddig a helyi történészeknek és a nyugalomba vonult ezredeseknek a kedvenc hobby-ja volt” ... és egymás után sorolja fel az egymásnak ellentmondó adatokat erre vonatkozóan, de mégis erõlteti azt a hiedelmet, hogy ez a csata valamikor létezhetett és megtörténhetett. De a sok egymásnak ellentmondó adat megsemmisíti ezt az erõlködést és világossá lesz az a tény, hogy katalauni csata egyáltalában nem létezett, hanem minden a hun-ellenes utókor meséje.
... Már említettem, hogy a régészek feltúrták a Locus Mauriacus-nak nevezett mezõ minden négyzetcentiméterét, ahol - állítólag - a katalauni csata volt: de egyetlen csontvázat, egyetlen fegyverdarabot, vagy egyéb harci, vagy bármi tárgyat nem találtak. Különösen sok csontváznak kellene ott lenni, hisz Jordanes azt állítja, hogy 165.000 harcos maradt a csatatéren s talán mondhatjuk azt is hozzá, hogy a harcosok felének a lova is elesett. 165.000 embercsontváz és legalább 80.000 lócsontváz maradt a csatatéren, de a régészet egyetlen egyet sem talált. Tehát valami hiba máris van itt és jogosan mondhatjuk azt, hogy itt csata nem lehetett, mert bizonyítéka - maradványaiban nincs.
... A történelmi eseményeket csak és kizárólag nyugati történészek értékelték ki. Ezek mind Jordanes írására alapozzák mondanivalójukat és a hunokat az emberiség „utolsó” népségének tartják - sajnos még ma is. Ebben az álláspontjukban is a zsidó és gót származású itáliai püspök - Jordanes - befolyásolja õket, akik szerint a hunokat „az Isten lebukott angyalaitól eredezteti, akik e fajtában megtestesült tisztátalan lelkek. ...És még hozzáteszi, hogy a „keresztyének egyik legendája alapján” tudja és hiszi ezt.
De ennek tudatában most már érthetõ a nyugati íróknak a hunok felé megnyilatkozó állandó ellenszenve, hiszen az õ hitük szerint „keresztyéni kötelességüket teljesítik akkor, amidõn a tisztátalan lelkekkel megtestesült hunokról csak a legrosszabbat feltételezik és természetesen ennek következtében a legrosszabbakat írják. .... Sehogy sem akarják beismerni, hogy felsorolt adatok kronológiailag ütik egymást. Ugyanis: Jordanes a Katalauni csata idõpontját a Kr.e. 451. esztendõ nyarára teszi - Galliában - tehát a mai Franciaország területén és az említett Maenchen-Helfen könyve a 131. oldalon a következõket írja: A chalcedoni zsinat jegyzõkönyvei valami fényt vetnek a hunok balkáni betörésére a 451. évben. Marcianus kelet-római császár zsinatot hívott össze Niceába, 451. szeptember elsejére. Minden reménye megvolt, hogy erre az idõre ott legyen, hacsak valami sürgõs államügy nem tartja vissza a csatatéren. Hamarosan szembe találta magát a dunai határon lévõ zavarral. Ez éppen nyár folyamán történt. Augusztusban kéri a Niceában összegyûlõ püspököket, hogy imádkozzanak az ellenségen való gyõzelméért. Õ tehát Thrákiában volt, de a csata dúlt egész Illyricumban. Mivel sem a moesiai, sem a Dacia ripensisi püspök nem vett részt a zsinaton, mely végül is Chalcedonban ült össze - feltehetõ, hogy megint a hunok özönlötték el a két szerencsétlen provinciát.
A fogalmazásból érezhetõ, hogy a történész semmiképpen sem akarja kimondani azt az igazságot, hogy Atilla hunjaival a Kelet-római Birodalomra tört, de azt kétségtelenül megállapítja, hogy mindez a 451. esztendõ nyarán történt. ... Ha Atilla akkora sereggel, mint amit Jordanes és társai leírnak, Észak-Franciaországba ment, otthon Hunniában alig maradhatott katona és harcos a Duna-Tisza közén. Ha Marcianus császár olyan vitéz volt és megtagadta a hun-adó fizetését és háborúba indult Atilla ellen, miért nem használta ki a kedvezõ alkalmat a Hun Birodalom központjának megszállására akkor, amidõn Atilla csatát vesztett Katalaunnál, és mint írják, iszonyú nagy veszteséggel igyekezett haza összetört és leromlott seregével...?
Csak egy a felelet erre. Nem volt ilyen kedvezõ alkalom, mert Atilla nem ment seregével sem Galliába, sem Frank-honba. De miért is támadt volna a Frankok ellen, amikor azok a hunok rokonai. ... Csak fel kell lapozni a Frank királyok Gestája c. könyvet, melyet a Kr. u. VIII. szd-ban írtak. Ez a hiteles történelmi adat ugyanis azonosítja Szikambriát Atilla azon városával, amelyet Budá-nak neveztek. Ugyanezt mondja A frankok történetének könyve is, melyet csaknem ugyanebben az idõben írtak, Kr.u. 727-ben. De tulajdonképpen a középkorban kerültek nyilvánosságra ezek a hagyományok. Igy Jean Lamaire (Kr.u. 1512) megírta nagy mûvét: Gaul (Gallia) ismertetése és a Trójai különlegességek címen. Ebben a következõket mondja: a hunok vagy magyarok szintén a trójaiak leszármazottai, testvérei a frankoknak, éppen úgy, mint a törökök. Azonban, míg a törökök pogányok, a hun-magyarok keresztyének. A hun-magyar-török azonosítás onnan jön és azért van, mert „Atilla annak a török clannak (törzsnek) a leszármazottja, amelyik a Turkus-tól ered és a trójai Troillus fia”.
Atilla idejében ez a frank-hun rokonság még ismertebb volt és minden bizonnyal ez az oka annak, hogy a hun seregek sohasem törtek be Frank-honba.
Fogadjuk el tehát azt a valóságot, hogy Atilla nem vezette seregét Galliába, mert egész életében csak a római birodalmakkal volt elfoglalva. Ezek adófizetõi voltak, de védte is és élelmezte is õket. Atilla uralkodása alatt a gótok messzire elkerülték a római területeket, de Atilla halála után még Rómát is elpusztították...
... A hiteles történelmi adatok szerint Atilla 451-ben Marcian kelet-római császárt fegyverrel kényszeríti a szerzõdés betartására, melyben benne foglaltatik a Duna-hajózás monopóliuma, a manicheizmusnak, vagy egyesek által nesztoriánizmusnak nevezett keresztyén Jézus-hit szabad gyakorlata és az évi adó megfizetése. Ezt Atilla elérte megint a 451. év nyarán a Balkánra, vagyis a Kelet-római Birodalomba vezetett hadjáratával. Tudjuk jól, hogy Marcián császár nem tudott megjelenni a 451. szeptember 1-re meghirdetett zsinaton, ... mert a háborúval volt elfoglalva. Priszkosz rétor útja Atillához csak ezután, tehát 452-ben volt, miután Atilla már visszatért Róma alól.
Ugyanis legyõzve Marcian kelet-római császárt, még az õsz beállta elõtt átkelt a Júliai Alpokon, jobban mondva a Száva folyásán haladva ... a tengerpartra. ...
... A (római) birodalom hadereje túlnyomó részben az ún. barbár zsoldosokból állt. A hunok, alánok, gótok, frankok, gallok, sarmaták, dákok és Konstantin császár uralkodásáig (324-361) a keresztyének is, akik nem voltak hajlandók tisztelni a rómaiak isteneit. Nos ezeket a barbárokat Atilla egy nagy szövetségben egyesítette. A szövetség célja egyetlenegy volt: a rabszolgatartó és népeket leigázó Római Birodalom összeroppantása és a „barbár” népek országalapítása.
Aetius tehát azért nem bírt sereggel Atilla ellen menni, mert 451. nyarán - amíg Atilla a kelet rómaiakkal harcolt (A szerk.) - Galliában az egyesült gót-gall-frank seregek úgy szétverték a légióit, hogy ezek véglegesen letûntek a történelem színpadáról. Aetius nagy vereségét fõleg az idézte elõ, hogy a légióiban zsoldosként harcoló „barbárok” mind átálltak a saját népükhöz - cserbenhagyva zsoldadójukat. Tudták, hogy saját népük ellen nem harcolhatnak.
A Római Birodalom megdöntésének egyik fejezete zárult itt le, amit a hun-gót szövetség gót része hajtott végre. Itáliának Atilla által való megszállása pedig az a fejezet volt, amit a hunoknak kellett elvégezni. Nem is történt volna semmi baj, ha Atilla is olyan lelkivilággal rendelkezett volna, mint a többi „barbárnak” nevezett szövetséges uralkodók és törzsfõnökök. Azzal a tettével azonban, hogy megkegyelmezett Rómának, amikor elébe járult az akkor paulinizmusi hitnek nevezett vallás fõpapja - és a Jézus-hitû Atilla visszafordította lova fejét a Tisza felé - saját kárát okozta, mert a germán-gót szövetségesei kimondták rá a halálos ítéletet, amit az egyik germán uralkodó Ildikónak elnevezett leánya a fajtájához és nemzetével való hûséggel végre is hajtott.

Még van valami igen fontos közlendõ Atilláról és a hunokról, ezt Meszlényi Róbert Imre: Az ó-európai nyelv (Bázel, 1997) c. kéziratából veszem át:
A hun-szkíta azonosságot és a hunok európai küllemét az a szenzációs régészeti lelet igazolhatja legjobban, amirõl a Das Beste folyóiratból értesülhettünk (Das Beste 1995/március, 76-82). Victor Mair, a pennsylvaniai egyetem sinológiai professzora 1987-ben egy diákcsoporttal meglátogatta Kínában Ürümqi (Urumcsi) város múzeumát, ahol egy újonnan megnyílt kiállító teremben három múmiát pillantott meg. Az európai küllemû, világos, hullámos hajú holttestek - hite szerint indogermánok - kitûnõ állapotban megmaradtak, „úgy néznek ki, mintha azokat tegnap temették volna el” - közli Mair professzor úr. Több, mint 100 mumifikálódott tetemet ástak ki a régészek Sinkiangban (Északnyugat-Kínában) a Tiensan hegység terméketlen nyúlványa és a Takla-Makán kõsivatag közti területen. A holttestek korát részben kb. i. e. 2000-re teszik, azaz 4000 évesek! Az elsõ múmiákat Wang Binghua régész 1978-ban Qizilchoqában (a Vörös Dombon) ásta ki, melyek i. e. 1200-ban kuporodott helyzetben lettek eltemetve. A sírokban többek közt találtak lovagló kellékeket, egy kocsikerék darabját, valamint bugyorban tartott gyógynövényeket, operáló szikével. Mair professzor azért hiszi a múmiákat indogermánoknak, mert alapismeretei szerint a hunok mongolok voltak és fel sem tételezi azok európaiságát. A sinkiangi leletek bizony nagy fejtörést okoznak õstörténészeink körében, mert a kínai évkönyvek i. e. 1200 és i. e. 48 között nem indogermánokról, hanem hunokról szólnak. Sinkiangban a hun koronatanuk eddigi õstörténeti szemléletünk (római fölényeskedõ história) megváltoztatását követelik. A hunok királyát, Atillát az õstörténetírás egy szörnyû kegyetlen embernyúzó ázsiainak mutatja be, holott õ volt a leigázottak igazi védelmezõje, a rabszolgák legdicsõségesebb felszabadítója, mivel hun népcsoportjaival szétzúzta a rabszolgatartó rómaiak keleti és nyugati birodalmát. A fekete hunok a szlávokat szabadították fel a görögök uralma alól, a fehér hunok pedig Nyugat-Európa lakosságát Róma uralma alól. Atilla nem volt sem ázsiai, sem „barbár”, ahogy az aranykalitkájukat sajnáló rómaiak lefestették, hanem a Kárpátok környékének szülötte, aki ifjúkorában nagybátyjánál az al-dunai Novaéban (a Duna jobb partján, a mai bulgáriai Szvistov helyén) élt, 406-ban (11 éves korában) Rómába került, ahol katonai kiképzésben részesült, nem bódult el a római fényûzéstõl, sõt azt megvetette. Kiváló szervezõ, hadvezér és humán gondolkodású férfiú volt. A birodalmak ellen folytatott háborúinak semmi köze sem lehetett az ún. népvándorláshoz, mivel a hunok v. szkíták Herodotosz idejében is Kelet-Európában éltek (Herodot - Marg: übersetzt von W. Marg: „Geschichten und Geschichte, Buch 1-4, Zürich 1993. IV. Buch), továbbá a dominósorhoz hasonlított népvándorlás sem létezhetett (nem kergethette Atilla „mongoljaival” a népek sokaságát keletrõl, ha a Kárpátok környékén született és Rómában tanult, a beindult „dominósornak” mindkét végén nem állhatott egyszerre). A „népvándorlás teória” csak a rabszolgatartók pártján álló történészek bizonyíték nélküli szüleménye, amit nehéz elképzelni, mert a megfutamodottak képtelenek másokat megtámadni. Az elmúlt években a televízió képernyõjén mindenki láthatta a ruandai és a jugoszláviai menekülteket, kik mindannyiunkban csak szánalmat keltettek. Arra senki sem gondolhat, hogy ilyen rendezetlen sorú szerencsétlen fejvesztett tömegek meg tudnának támadni nagyhatalmakat. Egy józan gondolkodású ember a láncreakcióhoz hasonlított vagy dominóhatással elképzelt népvándorlások magyarázatát nem fogadhatja el. Csak nem hisszük el azt, hogy pólyás babákkal, öreg anyókákkal, beteg családtagokkal a halál torkából vágtáztak volna az emberáradatok, vagy vérszomjasan üldözték volna egymást kiszorítva az amúgy is ritkán lakott területekrõl, miközben a dominósor utolsó „szerencsétlen menekülõ” tagjai a tehetetlenségi erõ következtében beestek Európába, aztán kényszerbõl a világ legszervezettebb birodalmát, a Római Birodalmat tönkreverték és megszüntették. Nem, az ún. „népvándorlás” nem egy ázsiai expanzió eredménye. A sorozatos támadásokat a még szabadon élõ európai népek indították el a rabszolgatartó birodalmak terjeszkedései ellen! A „népvándorlás” résztvevõi mindannyian európaiak voltak (amit leszármazottaik is igazolnak) és nem egymást zavargálták a pusztákban, hanem közösen vívták meg végsõ gyõzelmüket Aëtius római serege felett. Atilla büntetõ hadjáratára a római történetírók csak ráfogták a lekicsinylõ népvándorlási indítékot. A hunok harcos népcsoportjait központi parancsra, politikai okokból helyezték át Kelet-Európából (akik helyét a felszabadított szlávok töltötték fel) a legyõzött rómaiak közé. (Az áttelepítések okozták a hun nemzet végleges bukását is, amit a vulgáris latin nyelvû népességre felügyelõ alánok, frankok, gótok, longobárdok, vandálok, stb. nyelvvesztése bizonyít; a germán nyelvek kreolizálását (paradigma - ragozás - és részleges lexikális változását) nemcsak paleolingvisztikai tanulmányom szemlélteti, hanem a már korábban említett genetikai és nyelvi származtatások összeegyeztethetetlensége is. Hibás lenne a szõke északiakat és a pigmentszegény európaiakat délrõl származtatni vagy azt feltételezni, hogy addig csak makogtak, amíg a délrõl terjeszkedõ ind származású népek nem tanították meg õket beszélni. Az indogermán nyelvek erõs kreol jellegét az indogermanisztika jelentõs tudósai igazolják (Zimmer: Ursprache, Urvolk und Indogermanisierung. Zur Methode der Indogermanischen Altertumskunde, Innsbruck 1990. 24-37.)). A hunok háborúi már legalább i. e. 1200-ban megkezdõdtek a kínai rabszolgatartók terjeszkedése ellen, aminek csak folytatása volt Atilla gyõzelme. Atilla a Római Birodalmak várait kivétel nélkül mind lerombolta, Thesszáliától Galliáig vagy Aquileától Rómáig, de védteleneket sosem bántott. A catalaunumi csata utáni évben (452-ben) már a rabló rómaiak fõvárosában volt, de Leo pápa kérésére Rómának megkegyelmezett. Atilla nem Európát büntette, hisz õ maga is ízig-vérig európai volt, hanem Európa ind nyelvû rabszolgatartóit. Atillát jogosan nevezhetjük Isten ostorának, mert a zsarnokokkal leszámolt. Felszabadította Európa elindosodott rabszolgáit és a kárpát-medencei földmûvesek további elhurcolását is õ akadályozta meg. Mi magyarok elsõsorban neki köszönhetjük népi kultúránk és nyelvünk fönnmaradását.
 

453

Atilla halála.
A hun birodalmi központ a Kaukázus-Volga-vidékre költözik.
Aladár (Ulud-ur) székely hagyomány szerint Atilla elsõszülött fia, a gepida Ardarik „rex” felkelése alkalmával halt volna meg néhány hónappal Atilla után.

CSL

Kárpát-medence

455

„A politikai hatalom még mindig a hunok kezében van egyformán, amikor 455-ben megkísérlik Pannonia visszaszerzését”.
A Duna-medence és Alsó-Pannonia kormányzását a dák-gepida király veszi át.
Miután a dák-hun testvérharcban elesett Ellák után a törzsszövetség úgy határozott, hogy a hunok feletti - Atillához hasonló - abszolút uralkodót nem választanak - az Atilla-fiak, Dengezik és Irnák (Csaba) megszállják az erdélyi Kárpátok és a Duna közötti területeket. Ide átteszik szállásterületüket és összekapcsolódnak a Duna-torkolatánál lévõ Pontus-i vidék Szkítiának nevezett hun erõivel.
Ez az áttelepülés megtörténik az Atilla halálát követõ elsõ három évben. Ezt azért tették, mert a hunok kezében lévõ Duna - Pontus-i (Duna - Fekete-tengeri) hajózást és áruforgalmat, vagyis a folyami - tengeri hajós kereskedelmet és a kikötõket akarták továbbra is megtartani. Ugyanis Atilla halála után a bizánci hajóhad már megkezdte mûködését a folyami és tengeri kikötõk blokádjaival.
Ezeknek a bizánci intézkedéseknek a felszámolására indulnak meg a hunok Bizánc ellen. Átkelnek a Dunán és elfoglalják Moesiát és Dacia Ripensist és így biztosítják maguknak újra a Duna-Pontusi hajózást és kereskedelmet. A hun invázió ideje: i.sz. 456.

BJ4
162.o.
182-183.o.

Pannonia Magyarország

456

„Legkésõbben 456-ban a Konstantinápolyi kormányzatnak tudomásul kell vennie azt a valóságot, hogy nincs hatalma a Dunától délre esõ hun területek visszaszerzésére. Békében élnek egymással, vagy másképpen csendes fegyverszünet uralkodik - ahogyan a hunok is cselekedtek”.

BJ4
162.o.

Hun Pannonia Magyarország

457

„Hunnia elérhetetlen volt a rómaiak számára a 457. évben”.
... Végtelenül sajnálatos az, hogy a jelenlegi magyar történészek úgy írnak, mintha ellenségek lennének. ... Igy tehát az idézet: „Róma 433-ban Pannónia egy részét - ami valójában már nem is volt már uralma alatt - szerzõdésileg átengedte a hunoknak. Igy a hun uralom Keszthely környékére is kiterjedt, ezt két hunkori sír bizonyítja”. (Megjegyzésünk: A Hun Birodalomba tartozott egész Dunántúl, amit Felsõ-Pannoniának neveztek a rómaiak. A hunok már Atilla trónra lépése elõtt elfoglalták. Már Uldin vette birtokba. Atilla uralkodása idején Alsó-Pannonia is ( a Dráva - Száva köze) a Hun Birodalom része volt, hisz ezen keresztül ment a hun sereg Itáliába 451-ben.
Másik idézet: „Atilla halálát követõen a Kárpát-medence germánjai szövetkeztek a hun urak ellen és a 454. évi nedao-i csatában a germán szövetség pontot tett a hunok itteni uralmának végére... Ezt a politikai helyzetet használta ki Avitus nyugatrómai császár arra, hogy 455 õszén Pannoniát újból birodalmához csatolja”. A magyar történészek és régészek - László Gyula lektorálásával - eszerint már Atilla halála után „egy” esztendõvel „szétveretik” egy germán szövetséggel a Hun Birodalmat ...? Kérdésem: hol van az említett „Nedao”, ahol a hunokat megsemmisítõ csata történt ...? Ha Hunnia „elérhetetlen volt a rómaiak számára még a 457. évben” is, akkor még léteznie kellett és így a „germán szövetség” nem verhette szét azt és „nem tehetett pontot” a hunok uralmára a 454. évben.
Nedao - Jordanes (római történetíró) találmánya és eddig még senki sem tudta megmondani, hogy hol található.
De nézzük meg, mit mond maga Jordanes:
„Mikor Ellák már meg volt gyilkolva, az õ megmaradt testvérei a Pontus tenger partjai közelében harcoltak, azon a területen, melyrõl azt mondtuk, hogy valaha a gótok lakták. A gepidák megszállták Dáciát és a hun területeket - Atilla volt alattvalói, Marcian császártól kaptak lakóhelyet a letelepedésre. Mikor a gótok látták, hogy a gepidák maguktól (saját akaratukból) védik a hun területeket és a hunok megmaradnak a régi szálláshelyeiken, jobbnak tartották azt, hogy a Római Birodalomtól kérjenek országot, mint kitenni magukat annak a veszélynek, ami más ország elfoglalásával jár. Igy kapták meg Pannoniát”. (Itt Alsó-Pannoniáról van szó, a Dráva-Száva közérõl.)
Tehát Jordanes maga bizonyítja, hogy a gótok nem támadták meg a hunok által megszállt területeket, vagyis Hunniát, mint a fenti idézet mondja, amit átvettünk az õ „Getica” c. munkájának 263. oldaláról.
... A Hun Birodalom nem eshetett szét, mert a hun nemzetségi szervezet volt hatóereje. Ennek a birodalomnak Közép-Ázsiától a Bécsi - medencéig terpeszkedõ hatalmas területén léteztek a nemzetiségi és törzsi intézkedõ hatóságok és fórumok, melyek - közakarattal - emelték maguk fölé és korlátlan hatalommal ruházták fel Atillát. Az õ halála után is ezek a nemzetiségi és törzsi szervezetek határozták el Hunország további sorsát. Fõleg azért is volt ez így, mert Atillának számos gyermeke volt s a nemzetiségi szervezet nem ismerte el a nyugati szokású trónöröklési jogot, hanem a nemzetségfõk közötti hagyományos szokásjog alapján emeltek maguk fölé uralkodót.
Nincsen hiteles adatunk arra, hogy a nemzetségfõk kit jelöltek Atilla utódjául, hiszen fiai közül is csak néhány nevét tudjuk biztosan, mert sok név nem történelmi, hanem „mondai” hagyomány.
A történelmi írásokban elõforduló nevek szerint bizonyosan mondhatjuk, hogy Atilla Kerka nevû feleségétõl származott Ellák és Dengezik. Réka asszonyától pedig: Emnezár, Uzendúr és Ernák. A gepidák királyának leánytestvére is Atilla felesége volt és az õ ágán származott unoka Mundo, késõbbi bizánci generális. A mondákban szerepel Atilla feleségeként Honoria, akitõl született volna Csaba, és Krimilda is, kinek fiául a mondai hagyomány Aladárt említi.
Atilla hirtelen halála iszonyú nagy csapás volt Hunniára. A bajt nem a királyfiak meg nem értése okozta, mert nekik volt magukhoz való eszük annak felismerésére, hogy mindnyájuk ellen, akik Atilla-ivadékok, az eddig szövetséges gótok állnak szemben. Megerõsítette ezt a helyzetüket az Atyjuk ellen elkövetett merénylet felismerése is, melynek kivitelezõje éppen az egyik gót királyleány volt, akit apjuk feleségül vett s akivel nászát ülte. ... A történelmi valóság az, hogy Atilla halála után a hunok a gyilkosságot megszervezõ és Bizánccal lepaktált gótok ellen fordultak és megtisztították Hunniát minden gót népségtõl. Valami igaza lehet tehát a mondának, hogy „gót vértõl piros a Duna vize”.

BJ4
162.o.

Hun Pannonia Magyarország

(Gepidák)
Már az elõbbiekben ismertettem, hogy a Hun Birodalom „szétverésérõl” szó sem lehet. A „gepida” néven ismert nép hovatartozandóságát is megismerjük rövidesen, amint követjük a történelmi eseményeket.
A váratlan bajt az okozta, hogy a gepidák királya - Ardarich - akart Atilla örököse lenni és amikor a hunok ezt ellenezték - fegyveres összecsapásra került sor a gepidák és a hunok között. Ardarich támadását az Erdélyhez legközelebb fekvõ hun szállásterület kormányzója - Ellák hun királyfi állította meg - kemény küzdelem árán. A gepida rohamban maga is hõsi halált halt. Ardarich hatalmát kiterjeszti csaknem a Tiszáig.
Kik is voltak a gepidák? ... A „hun-ellenes” történetírás „germánnak” mondja õket és a köztudomásúan - szintén hun-ellenes - gót-zsidó Jordanes Skandináviából eredezteti ezt a népet. Azonban a csontvázak és a „gepida sírok” mást mondanak.
Igy pl. a kiszombori gepida temetõ csontvázanyaga egy „fajkeveredésû népet mutat, melyben a mediterráni, turáni, mongoloid és paleo-ázsiai elemek keveredve vannak az északi és kelet-európai elemekkel. Átlagos testmagasságuk 168 cm”.
A hun-magyar folytonosság bizonyításának ellenségei ebbõl a népbõl is „gótokat” akarnak formálni. Annak ellenére. hogy létezésük 90 %-át a hunokkal és Hunországgal való szoros kapcsolatban találjuk, a „hun-ellenes kutatók mindent-mindent, ami a gepidáknál kultúrelemnek mondható - természetesen - germán, gót hatásnak minõsítenek.
Nagyon jól összehasonlíthatók a „gepida állatábrázolások” az ázsiai szkíta állatmotívumokkal és - mondhatni - csaknem azonosak.
... Külön kell kapcsolni a gótokat a Kárpát-medencében lakó népektõl. A Kárpát-medencében volt Hun-ország (beleértve a Dunántúlt is a Dráváig). Az itt lakó népek egymásra voltak utalva és Erdélyben nemcsak a gepidák laktak, hanem a „daha” dákok is, hiszen Atilla királyi titulusában az is benne van, hogy a „dákok királya”. Akkor pedig a dákoknak létezniök kellett és õk biztosan Erdélyben ... azaz Transylvaniában laktak, ahová a történelemszemlélet a gepidákat teszi és a dákokat - a Hun Birodalomban - meg sem említi.
E sorok írójánál a „gepi-da” szó egy érdekes megoldást mutat. A .. sumér grammatika szerint éppen olyan összetétel, mint pl. Kál-Da, Mag-Da (ahonnan Mária Magdaléna való) és az utolsó hangzó lekopásával Erõs-D, Varas-D, Kál-D stb. Lévén így kimutatható a DA utórag, mint helyhatározói nyelvtani elem - tehát így Kál-Da ... a Kál-ok lakóhelye, Mag-Da a Mah-oké (tudósoké) és Erõs-D ... az erõsöké. Csakis így értelmezhetõ a Gepi-Da is. Viszont a GEPI ... a GYEPÜ hangtani változata. Igy a gepida nép nem más, mint a gyepük népe ... vagyis ugyanaz, mint amit mondtunk a székelyekre, a „székely határõrvidék” tagjaira. A „gepidák” nem lehetnek tehát „ismeretlen eredetû”, vagy „skandináviai” nép sem, mert bizony a régi dákok maradékai, akik a GYEPÜ-t, a határt védték.
... A magyarországi történészek azt állítják, hogy a gepidák germánok. Ha ez igaz, akkor népnevük gyökerének is germánnak kell lenni. Hogyan tudjuk a „gepida” szónak valamilyen ó-germán, vagy gót nyelvû nyelvi gyökerét meglelni, vagy a nyelvészet szófejtõ rendszere szerint eredeti - germán - értelmét megtalálni...?
„Gepida” szó a gót-germán szókincsben nem fordul elõ. A gót-germán nyelv szókészletéhez nem tartozik és értelmi síkon sem magyarázható semmiféle germán kifejezéssel. ... Hát akkor milyen úton tudjuk jelentését és szószármaztatási vonatkozásait megtalálni...?
A már említett KU-MAH-GAR-RIES-MA (Hatalmas, tudós nemzetség földje) területén található - eredetileg kusita népek - mint már említettem - egynyelvûek voltak. Legrégibb nyelvemlékeik a sumérnak nevezett, de helyesen „paleo-magyarnak” mondandó ékiratokon maradtak fenn. Ha ennek a régi nyelvnek a szókincsében keressük a „gepida” szót, úgy azt - minden szófejtés nélkül - azonnal megtaláljuk. Ugyanis:
GE (Labat 480. sz ékjele) ... jelentése „egy”. (A GE - EG-nek is olvasható.)
PI (L. 383.) ... jelentése „fül” és mint ige „hallani”.
GE-PI ... tehát „egy fül” vagy inkább „fülelõ” ... és hozzátéve az elõbbiekben ismertetett „DA” helyhatározó ragot - a GE-PI-DA összetétel a sumérnak nevezett paleo-magyar nyelven tökéletesen fedi a „gyepü-nép” hivatását.
GE-PI-DA ... „letelepedett, fülelõ - vagyis a határt védõ nép” neve a mi õsi nyelvünkön és valószínûnek tartom, hogy hagyományaink még régebbiek a DAHA (dák) nép Erdélyben található kultúrájánál. Ugyanis a Debrecen környékén elõjött, „mesés lovon ülõ férfiakat” ábrázoló arany „brakteaták” rovásírása csaknem azonos a nagyszentmiklósi aranykincs 8. sz. tálján is látható a „gepidának” mondott arany érméken, mint ami az erdélyi „Tordos-Kultúra” jelanyagába tartozik.
A „gepidának” mondott állatábrázolásokat „Odoaker-kori” szerkezetûnek és formájúnak mondják a hazai régészek. Tekintve, hogy Odoaker - mint majd látni fogjuk - hun volt, mûvészeti stílusa nem lehetett germán, hanem csak az, ami a sajátja - a hun-szkíta.
Csak így érthetõ meg a „gepidák” hunországi szerepe, valamint az is, hogy Atilla oly fontosnak tartotta megerõsítésüket és királyukat nagy hatalommal ruházta fel. Ha a gepidák nem lettek volna a hunok „testvérnépe” - Atilla bizonnyal nem bízott volna rájuk oly fontos feladatot, hogy a dél felõl jövõ - esetleges bizánci támadások - felfogói legyenek. Szenteljünk valami megbecsülést a hunok nagy királyának, hiszen hadvezéri és államfõi zsenialitását a világ összes komoly történésze elismeri.
A GYEPÜK ura - Arderich - a dákok kormányzója így jogosan követelte magának Atilla halála után a hunkirály trónját, hiszen õ maga is a hun nemzetségbõl való volt.
Viszont Atilla fiai ezt nem akarták és testvérharcra került sor Arderich és Ellák között. Tulajdonképpen ez a vérontás és testvérharc vezette rá az Atilla-fiakat arra, hogy csak az összefogás mentheti meg õket a sok ellenségtõl. Bekövetkezett tehát a régi, ázsiai, hun uralkodó rendszer szükségszerû alkalmazása azért, mert Atillához hasonló és abszolút uralkodásra alkalmas egyén nem volt a trónörökösök között sem és a törzsi vezetõk sem feleltek meg ennek a követelménynek. Tulajdonképpen nem történik más, mint az ázsiai hun kommunitás alkotmánya lép érvénybe, a törzsszövetség, melyet majd az Árpádokig folyamatosítva találunk meg.
Másszóval - a Hun Birodalom központi kormányzása szûnt meg és a birodalmi „egyetlen” székhely helyett megalakulnak a törzsi központok. A gepidáknak nevezett dákok lesznek a Duna-medence védõi és kormányzói és ebben a szisztematikus törzsi-uralmi felosztásban Közép-Európa történelmét két hun dinasztia irányítja.
... Az egyik Atilla dinasztiája és a másik Edekon... azaz Edi-Hun - Atilla unokatestvérének dinasztiája. A központi hatalom megosztása ez, melyet Atilla halálával beállott helyzet követelt.
Ne felejtsük el azt, hogy a HUNOKRÓL VAN SZÓ. Arról a hatalmas tömegû néprõl, amelyrõl a kíníai zarándok Sung-Yun, még i. sz. 519-ben is, mint ...” a világ négy égtájáig, egészen Khotanig, a legszámosabb, leghatalmasabb nép” - rõl emlékezik meg. (Altheim: Die Geschichte der Hunnen, Berlin, 1959.)
Ebbe a hatalmas hun nemzetségbe tartoztak tehát az általunk „gepidának” ismert „gyepüi hunok” is, akik átvették a Kárpát-medencei uralmat és ilyen „hun” minõségben vettek részt abban a háborúban, amit Jordanes „nedaoi csatának” nevez - a gót-hun háborúk lezajlása után - több, mint 100 évvel. Abban a történetírásban, amit a nyugati történészek elkövettek „A HUNOK TÖRTÉNETE” címû munkáikban, minden esemény a gótok javára lett kifordítva. A hunok azonban olyan hatalmasak voltak és annyira uralták az európai helyzetet, hogy nem lehet minden érdemüket letagadni. Igy ezekben a „hun-ellenes” történelmi kiértékelésekben is megjelennek az ellentmondások és „elszólások”, melyek aztán fényt derítenek az igazságra.
Ilyen „elszólás” pl. az említett ..könyvének 165. oldalán az a megállapítás is, hogy: „Theodorik, az ostrogótok királya, visszafoglalja Sirmiumot a gepidáktól....i.sz. 504. évben.”
Itt az ellentmondás. Ugyanis: ha a gepidák germán-gótok voltak, mint ahogyan azt állandóan hangoztatják, akkor hogyan lehetséges az, hogy Alsó-Pannónia fõvárosát, a Dráva-Száva közén lévõ Sirmiumot (mai Belgrád) a „testvér” ostrogótoknak fegyverrel kell visszafoglalni..?
Aki tüzetesen végigtanulmányozza a hiteles történelmi eseményeket, az a történelmi igazság vezeti rá annak a megállapítására, hogy
1.) Európában és a Római Birodalmakban a germán-gót törzsek (mint vizi-gótok, ostro-gótok és vandálok) végezték a legnagyobb pusztítást és ezekkel a rombolásokkal és népirtásokkal bizonyították azt, hogy egy kultúra nélküli, rabló, „monstrouos” népség, akik még a vadállatoknál is nagyobb pusztítást és kegyetlenséget gyakoroltak Európában. A „germán” ízû történelemírás ezt a gót-germán szégyent akarja szépíteni azzal, hogy mindazt a pusztítást, amit a gót-germán népek végeztek, a hunokra akarják ráfogni.
2.) A gótok sohasem harcoltak egymás ellen, hanem „egyetértéssel” végezték pusztításaikat.

BJ4
170.o.-tól

Magyarország
Erdély

(Két hun dinasztia - Atilla halála után)
... ez a két hun dinasztia, ... Atilla leszármazottainak dinasztiája a Kelet-római Birodalommal szomszédos területeken és EDI-HUN (Edekon) és utódai a Nyugat-római Birodalomban (mûködött). ... A hunok története szorosan egybekapcsolódik mindkét római birodalom történetével, hiszen a hunok nagy királya - Atilla - mind a két római birodalom ura volt.
Kezdjük a Nyugat-római Birodalom történetével.
Azt már tudjuk, hogy III. Valentián császárt i.sz. 455. évben meggyilkolták és ezt az alkalmat használta ki a vandálok királya - Gaiserik - Valentinán császár apóstársa, hogy Dél-Itáliát megszállja, Rómát elpusztítsa és kirabolja.
Ebben az idõben a Nyugat-római Birodalom már a végét járja. Theoderik gót király és a vandálok elfoglalják csaknem az egész birodalmat. Az Iber félszigettõl északra Gallia közepéig - mondhatni a Loire folyóig - minden terület a gótok kezében van.
II. Theodorik megállapodik a volt római kormányzóval, a frank, vagy burgundi Avitus-szal és elismeri õt nyugat-római császárnak.
Avitus - császár i. sz. 455-tõl 456-ig.
(Ez a római császár csak 10 hónapig uralkodott és semmit, de semmit nem tudott tenni a nyugat-római birodalomban pusztító gót hordák ellen. A mai „magyar” történetírás mégis „hadjáratot vezettet vele Pannonia visszafoglalására és a fenékpusztai (Keszthelytõl délre, a Zala-hídtól nem messze található, római nevén Valcum. A szerk.) erõdöt nevezi e hadjárat „utánpótlási” központjának a 455. évben. Avitus sohasem vezetett hadjáratot Pannonia (a mai Dunántúl) ellen, de nem is vezethetett, hiszen csak dél felõl jöhetett volna és Alsó-Pannonia és a Dunántúl is - mint az elõbbiekbõl ismerjük - a gepidák birtokában volt, akiktõl a gótok csak 504-ben foglalták vissza Alsó-Pannoniát, vagyis a Dráva-közt. ...
A frankok a mai Svájc északi részét is elfoglalják. Avitus, mint a vizigótok szövetségese Itáliába jön. Kapcsolatba lép a déli birodalmi sereg parancsnokával, a gót származású Ricimer-rel, aki - természetesen - eddig nem sok eredményt tudott felmutatni a vandál Gaiserik seregével szemben. A gót párti Ricimer megfosztja trónjától Avitust és maga akar császár lenni.
A Kelet-római Birodalom története összekapcsolódik az Atilla-fiak, vagyis az Atilla-dinasztia történetével.

BJ4
180.o.-tól

Hunnia

458

Marcian kelet-római császár (450-457) meghal. Utóda I. Leo (457-474), aki a bizánci csapatokat Athemiuszra - a meghalt Marcian császár võjére bízza. Athemius békét köt a hunokkal és - Priscus írása szerint - újra megvan a hun-bizánci szövetség, a 458-ban megállapodott békeszerzõdés szerint.
Ezt a békét és bizánci-hun szövetséget három történelmi tény igazolja.
Az egyik: hogy Sirmiumból 458-ban viszik el Szent Anasztázia holttestét Konstantinápolyba, és
a másik: hogy a hunok és gepidák azokat a hadifoglyokat, akiket 452-ben Aquilejából vittek el - szintén ebben az évben - 458-ban - hazaengedik.
A harmadik tény említésével vissza kell ugranunk a Nyugat-római Birodalomba. Ahogy a gót Racimier „elcsapta” Avitust, mint császárt - a kelet-római új császár - I. Leo - „római patrícius” rangra emeli Racimiert és hadsereg-fõparancsnoknak kinevezi Majorianust. Teszi ezt fõként azért, mert nem bízik a germán-gót származású Racimierben és Majorianus császárnak lesz kikiáltva ... i.sz. 457-ben. (Uralkodott: 457-461) ... a római légiók által, amihez - természetesen - I. Leo hozzájárul, hiszen õ maga irányította Racimier leváltását.
A bizánci-hun béke és szövetség értelmében a hunok segítséget adnak Majorianusnak, aki sikeresen küzd a vandálok ellen, miután - megnyerte a „hunok ígéretét és kardját” .... miképpen azt Sidonius írásában olvashatjuk. A hunok vezérének neve: Tuldila.
Atilla dinasztiájának Hun Birodalma ad tehát segítséget a nyugat-római császárnak a vandálok elleni küzdelmében.
A nyugat-római haderõk küzdenek a vandálok és a gótok ellen, akik mindenütt gyõzedelmesen uralják a volt római területeket, csak Ravennától északra esõ itáliai vidék látszik bevehetetlennek. Ugyanis ide telepedett le EDI-HUN (Edikon), az Atilla idejében Pannoniában (mai Dunántúl) lévõ hun szállásterületek csaknem összes hunjaival és - nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy - hun államot létesített a Nyugat-római Birodalom szívében. Õk azonban csak saját védelmükre rendezkedtek be és nem voltak hajlandók részt venni a galliai és dél-itáliai csatározásokban és a római légióknak a gótok és a vandálok elleni hosszú háborúiban.
...Ezalatt keleten - Bizánc és a hun területek urai között béke van. De az Atilla-fiak folytatják apjuk szervezõ munkáját és szövetségi kapcsolatot teremtenek ázsiai testvérnépeikkel, akiknél apjuk - Atilla - tekintélye által elismerést és megbecsülést nyernek. Erre a legjobb adatot Theophylactos írása szolgáltatja, aki szerint: „ a Don-Kubán folyamköz és Pontus (Fekete-tenger) partjai közé települt „VAR” és „KUN” szkíta törzsek szövetségben voltak Dengezik - Atilla fiának - népével. ...
Ez a szövetség annyit jelent, hogy a Hun Birodalom nem omlott össze Atilla halála után, hanem súlypontja a Duna-medencébõl a Pontus vidékére települt át.
Ezt a területet nyugodtan nevezhetjük a szkíta-hun nép újra-erõsödési tájának, mert innen települnek vissza - a nyugatiak által nevezett más nevek alatt - megint a Kárpát-medencébe.

BJ4
183.o.

Duna-Pontusi Hunország

456

Szabirok a Kaukázus északi lejtõjén. Nevük Elõ-Ázsiából ered.

GK

Kaukázus

463

Priszkosz rhaetor - aki nemcsak Atilla nyugati udvarában járt, hanem a Káspi-környéki hun birodalom székhelyén is - említi a szabir nevet, mint a hunok egy nagy csoportját.

PV

468

Az V. század elejétõl kezdve megindul a belsõ-ázsiai „fehér-hun”, vagy eftalita néven egyesült sztyeppelakó törzsek széles körû vándorlása.
Az eftaliták kialakulásának színhelye kezdetben valószínûleg Korezm északkeleti határvidéke volt, az a sík vidék, amelyet e korban az Oxus és a Jaxartes régi, közös deltája alkotott. A korai középkorban ezt a területet Kerder vagy Kurder névvel jelölték. Ebbõl származik a „kidarita” elnevezés, amelyen vándorlásuk elsõ idõszakában a „fehér hunok” szerepelnek. Az eftaliták személyében a masszagétáknak régi, Aral-tó menti hazájában visszamaradt utódait kell látnunk. A kínai „Északi Kapuk Története” szerint Jen C’al vagy Szute országa (amelyet a kutatók az Aral-tó mentének északkeleti részére helyeznek), a IV. század közepe táján a hunok uralma alá került.
Kungkhasz, a belsõ-ázsiai kidarita hunok királya, a bizánci források szerint, 468-ban háborút indított a szászánidák ellen, s az iráni sahtól, Péroz-tól vereséget szenvedett.
A „mocsári telepek” tanulmányozása révén megállapítható, hogy az eftaliták jellegzetes komplex, állattenyésztõ-, halász-, földmûvelõ gazdálkodást folytattak, s ebben az állattenyésztés játszotta a vezetõ szerepet, nem volt nomád jellegû, hanem letelepült életmódot folytatott és megerõsített közösségi telepeken, „városokban” lakott a nép. (A „nomád” és a „letelepedett” nép téves fogalmaival Padányi már leszámolt. Lásd: Dentumagyaria 23-27.oldal) (PV)

NGY
65.o.

Korezm

469

Jelek (Jelech, Ulud-ur) elesik egy, az Anagastes kelet-római katonai parancsnok elleni hadjárat alkalmával. Levágott fejét Konstantinápolyba küldik.

PV

469

Jelek, Atilla fiának halála. Dengezik (Ambazuk, Gyengizik) a hun király.

CSL

469

I. Leo kelet-római császárnak kell közbelépnie, hogy a nyugati birodalom végre megszabaduljon a gót fenevadaktól. Marcián, hajdani kelet-római császár võjét, - Anthemiust - ülteti a nyugati birodalom trónjára és hatalmas keleti hadsereget küld vele. Anthemius (467-472) 100.000 katonával és 1100 hajóból álló hajóhaddal támad a vandálok ellen. Az utána következõ uralkodó - Nepos - Orestest, Atilla volt titkárát veszi maga mellé hadügyminiszternek, aki Edikon segítségét is megszerzi és így a Nyugat-római Birodalomnak, a vandálok és gótok pusztításaitól való megszabadításában a hunok is részt vesznek.
Tulajdonképpen itt kezdõdik az Edihun dinasztia mûködése. Edihun (Edikon) és fia Odoaker már megtisztítják a gótoktól a Noricumot és Rhétia területeit és közben a hun Orestes hun fia lesz a nyugat-római császár 475-ben Romulus Augustulus (475-476) néven.

BJ4
186-187.o.

Nyugat-római Birodalom

474

Keleten is császárváltozás van, mert I. Leo maghal 474-ben és követi Zénón (474-491), akivel megint bevonul a bizánci udvarba az aljasság és az intrika.
Legelsõ intézkedése az új császárnak az, hogy felrúgja a hunokkal már csaknem 10 éve fennálló hajózási szerzõdést és megszünteti a szövetségi viszonyt. A hunok biztosítani akarják magukat. Megszállják a pontusi partvidéket, Moesiában megerõsítik állásaikat és Dengezik csapataival megszállja Thrákiát. Irnák (Csaba) a mai Dobrudzsa vidékén marad, a Duna két partján lévõ Hunországban.
Dengezik követeit a császár elutasította és - mivel a csaknem 10 évig tartó hun-bizánci szövetséggel a kelet-római császár szolgálatában nagyszerû „szkíta” lovasság is volt, ezeket küldi Dengezik ellen. Ezeknek a „szkítáknak” az udvari intrika azt mondja, hogy a betört gótok ellen kell támadniok. A szkíta lovasság támad és nem veszi - vagy tán késõn veszi észre - hogy a hun testvérnépet öli.
A bizánci aljasság gyõzött és a gyõzelemrõl így tudósít minket a „Chronicon Paschale”: „Dengeziket, Atilla fiát Thrákia generálisa - Anagastes - megölte. Dengezik fejét Konstantinápolyba hozták és egy körmeneten vitték végig a város fõutcáján, majd a cirkuszban állították ki egy nagy faoszlopra tûzve. Az egész város odasereglett látására”.
Igy örült a „mûvelt” Bizánc a nagy hun király hõs fia meggyilkolásának.
A bizánciak azonban csak veszítettek azzal, hogy megtörték és visszaéltek a hun szövetséggel, mert a hunok lovassága megszerezte az összes dunai kikötõk teljes ellenõrzését és Duna torkolatánál, a Fekete-tenger partvidékén és a Krím-i félszigeten lévõ kikötõket - Cherszont, Sugdiát és a meotiszi Boszporoszt is csak a hunok engedélyével látogathatta szállító gályáival Bizánc. Ne felejtsük azt, hogy a hunok nemcsak jó lovasok, de jó hajósok is voltak, hiszen óriási folyami és tengeri hajóhaduk volt.

BJ4
187.o.

Kelet-római Birodalom
Pontusi Hunország

479

A fehér hunok (heftaliták) királya - Asunvár - legyõzi a sassanida-perzsákat, akik évi hadisarcot fizetnek az õket legyõzõ fehér hunoknak. Száz évvel késõbb a Kárpát-medence ura az ugyancsak fehér-hun Baján nagykirályunk, akinek Bizánc fizet békeadót. Az említett és késõbb idealizált birodalmak a barbárnak és nem létezõnek hirdetett fehér-hunok vazallusa és adófizetõje. Elõdeink az Aral-Oxus térségben városokban laktak és kultúrájukból merítettek Európa népei is.

BJ2
415.o.

Korezm

479

Jezdegerd utódjának, Péroz-nak 479-ben, az eftaliták ellen viselt hadjárata kudarccal végzõdött. A ... lefolyt hadjárat idején az iráni hadsereg döntõ vereséget szenvedett. A eftaliták magát Pérozt is foglyul ejtették a csatában és 484-ben megölték. Az iráni állam, hogy a végleges pusztulását elkerülje, kénytelen volt sarcot fizetni a „fehér hunok”-nak.
Az V. század a Közép-Keleten a rendkívül kiélezõdött osztályellentétek kora. A kiélezõdõ osztályharc a Szászánida birodalomban nyílt polgárháború kirobbanásához vezetett, amely hozzájárult az eftalita támadás sikeréhez és Belsõ-Ázsiában széles visszhangot keltett. A történelemben Mazdakita mozgalom néven ismeretes a fölkelés. Ideológiai tekintetben ez a mozgalom a dualista manicheus szekták balszárnyát képezte. Ez a szektás mozgalom a néptömegeket könyörtelen fegyveres harcra mozgósította a „világi rossz” ellen, amelyet a nép szemében gyûlöletes földbirtokos arisztokrácia, valamint az arisztokráciát támogató zoroaszteri papság jelentett.

NGY
66.o.

Eftalita Hun Birodalom

484

Atilla halála után a súlypont Keleten, a heftalita hunoknál van. Ezek gyõzik le a Sassanida-Perzsiát 484-ben Peroz (459-484) királysága alatt. Az õ utódja Kavad I. (488-531), aki a heftalitáknál nevelkedett és az õ segítségükkel került a trónra. Kavad a hun seregek támogatásával támadja a rómaiakat.
Hát most csodálkozhat mindenki, akit úgy tanítottak a „magyar” történelemre, hogy Atilla után eltûntek a hunok. Ki kell mondani és tanítani kell azt, hogy nyugaton és keleten is õk uralkodtak. Most a magasra dicsõített Sassanida-Perzsa Birodalom történetének elemzésénél ugyanazt látjuk, mint a nyugat-rómaiaknál. Ott Aetius csinál rendet a hun seregek élén, itt pedig Perzsiában az történik, amit a keleti, ún. fehér hunok vagy heftaliták parancsolnak, és a végén a perzsa uralkodó a hun seregek támogatásával támadja Rómát. Kavad I. sassanida-perzsa uralkodó felesége Hebdal (talán Heftal), a fehér hunok (heftaliták) királyának leánya. Talán az õ nevébõl jön a heftalita elnevezés, de ezek a heftaliták birodalmukat a saját nyelvükön Abar-sár - nak nevezték, melynek határa a Bag-Ard (Oxus). Ennek a határfolyónak pedig vigyázója egy szép fehér madárként megjelenõ tündér, akinek nevét így írták le a hunok nyelvét nem ismerõk: Kauicag. Én úgy gondolom, hogy ez a magyar kócsag.
Nem tudósít minket Altheim Mari-Amu naplójáról sem, aki leírja, hogy a hunok országában manicheus püspökségek sok-sok misszionáriussal szervezik a Chrestos-i vallást.
Ezekbõl a korabeli adatokból tehát megtudhatjuk azt, hogy ezeknek a fehér-hunoknak vagy heftalitáknak a neve - az õ saját nyelvükön mondva Abar (avar) és ezekkel van szövetségben a hun Hebdal és Kavad I. fia, I. Cosroes Anosirvan (531-591.)
De nemcsak édesanyja népével, a hunoknak (heftalitáknak) nevezett Abar-Sár - iakkal tartja a szövetséget ez a félig hun vérû sassanida-perzsa uralkodó, Cosroes Anosirvan, hanem baráti szerzõdést kötött a saját országában - Sassanida-Perzsiában - élõ, volt pártus birodalmi és nem perzsa, hanem hun származású leszármazottakkal, akik törzsszövetségben élnek és saját magukat KAN-GAR népnek nevezik. Fejedelmük nevét így írták le a perzsák: Zabargán. (Gondolom talán Szabarkán). Ezeket a kangarokat összeötvözõ és tûztisztelõ Jézus-hitet itt nesztoriánus keresztyénségnek nevezik a perzsák. Talán azért, mert a perzsákat kellemetlen emlékek fûzik az általuk kivégzett Mani nevéhez, és így lett itt a manicheus vallás nesztori keresztyénséggé, pedig mind a két név alatt ugyanaz a minden judai befolyástól mentes Krestos-hit él és ad erõt.
Ezt a kangar-perzsa szövetséget Pirangugnaspot néven ismerteti Anosirvan király az önéletrajzában, ahol leírja, hogy: Zabargán fejedelem vezetése alatt álló és 50.000 fõt számláló három kangar törzs önállóságát elismeri és nesztoriánus keresztyénségüket tiszteletben tartja. A szerzõdés megkötése után Zabargán kéri Anosirvánt, hogy püspökük legyen Mar-Grigor. Anosirvan azonban ezt megtagadja és püspöknek kinevezi Mar-Aba-t és a nesztoriánus fõpapot, Mar-Grigort lefejezteti.
Ezért a tettéért felbõszül mind a három kangár nemzetség és Zabargán vezetésével elköltöznek Perzsiából. Csatlakoznak a Don melletti és Baján uralkodása alatt lévõ ABAR (avar)-okhoz, aztán 558-ban Baján népének részeivel együtt Pannoniába költöznek.

BJ2
402.o.

C1 - C3 központ

Götz Haussig-tól idézve az alábbiakat írja:
... az „igazi” ázsiai avarok, a korábban általánosan elterjedt véleménnyel ellentétben nem azonosíthatók a zsuan-zsuan néppel, hanem Nyugat-Turkmenisztánban laktak, s a kínaiaknál „a-pa”, a perzsáknál pedig „abar” volt a nevük. Kr.u. 310 körül a „hun” vagy „qun” nép egyik ága elfoglalta Nyugat-Turkmenisztánt és magába olvasztotta az eddig ott élõ „var” („abar”) nevû népet. Az európai avarok két vezetõ törzsének viszont „var” és „chunni” volt, amiben nyilvánvalóan ez a turkmenisztáni keveredés mutatkozik meg. Az ogúz, onogur és szabir törzsek ezeket mind Ázsiában, mind pedig Európában „avar”-nak vagy „apar”-nak nevezték, a perzsa források pedig az avarokat egyenesen eftalitáknak írják. Ennek következtében tehát Theophylaktos állítása, hogy az európai avarok csak felvették az „avar” nevet, csupán annyiban igaz, hogy nem voltak tiszta „aparok” (v. „abarok”), hanem a „hun” (v. „qun”) törzzsel erõsen keveredtek. Ez az „abar”, „apar” népnév pedig több mint valószínû ugyanaz, mint az ógörögök „aparnoi” népe, azaz a pártusok. - Eddig Haussig.
Majd Götz így folytatja:
Ha ezeket az összefüggéseket magyar õstörténeti szempontból vizsgáljuk, ismét rá kell jönnünk arra, hogy „Horvát Istvánék” az antik források elmélyedt tanulmányozása útján sok olyan körülményt világosan felismertek, amelyeket a modern magyar történelemtudomány még ma sem vett észre. Tekintetbe véve, hogy a pártusok az összes egykorú forrás egybehangzó értesítése szerint a szkítákból - közelebbrõl a szkíta fajú „daha” törzsekbõl - váltak ki, s összevetve ezt Haussig fenti eredményeivel, minden erõltetés és „délibábkergetés” nélkül, önkéntelenül is kibontakozik szemeink elõtt a „mesemondó” magyar krónikák és 1848 elõtti történettudósaink történelmi képe: a szkítáktól a pártusokon, hunokon, avarokon, szabirokon át töretlen, s ha természetesen nem is teljes, de kétségtelenül igen lényeges és figyelemreméltó részleges történelmi és etnikai kontinuitás vezet a magyarokig. Hangsúlyozzuk, ezt már 150 évvel ezelõtt számos magyar kutató által képviselt történelmi szemléletet napjainkban az 1945 óta lelkiismeretesen, tárgyilagos eszközökkel dolgozó indogermán történettudósok kezdik mind nagyobb arányokban igazolni.
Ne csodálkozzunk tehát azon sem, hogy az utóbbi évtizedekben elsõsorban külföldön élõ magyar kutatók indították meg a kizárólagos finnugor származás tételén alapuló egyoldalú történelemszemlélet kritikáját. Itt nem „emigrációs betegségrõl” van szó, amely jelszóval - legtöbbször tudományos cáfolatok helyett - a finnugor irányzat képviselõi ezt a kritikát félre igyekeztek tolni, hanem egyszerûen arról, hogy a külföldi magyar történészek, de az érdeklõdõ autodidakta „dilettánsok” is, egyre inkább felismerik az indogermán történelemkutatás 1945 elõtti fonákjait. Szinte napról-napra tanúi lehetnek, hogy egy-egy új tudományos munka megjelenésével száz év óta meggyökeresedett álhiedelmek sorozatosan dõlnek meg.

GL
I. 267.o.

Álmos-Árpádi népünk etnogenezisének megállapításában nagyon fontos a tudatosítása annak, hogy
- 1. a fehér hunok ázsiai fellépése a sassanidák ellen és Baján Bizánc-ellenessége tulajdonképpen elsõ láncszemeit képezik annak a széleskörû támadásnak, amelyet szabadnak született népeink indítanak el a rabszolgatartó társadalmak ellen. Ez a hadjárat szintén a Kr.u. V. szd.-ban érte el tetõpontját, amikor a rabszolgatartók birodalmának védelmi frontját áttörték Attila hunjai, akiket még a hun-ellenes történészek is az eftaliták nyugati testvéreinek neveznek. Európában a „szabadság magvát” Attila hintette el.
- 2. Chorezm önállósága nem véletlen, hanem azt bizonyítja, hogy szükséges volt érintetlenségének fenntartása. Az ásatások sok ékiratos lelete bizonyítja egyrészt az õsiségét, mely a Kr.e. III-IV. évezredig nyúlik vissza, másrészt a Tigris-Eufrátesz közé települt Sumér birodalommal való kapcsolatát, és feltehetõen ebben a térségben keresendõ a sumér nyelven beszélõ és író Aratta város, melynek mágusaitól jövõ igen értékes ékiratos diplomáciai levelezést õriznek nyugati múzeumaink. A sumér élethalálharc idején ide tevõdött át a Tudás Központja... és itt is volt, mert az arab invázió korát tudósító régi írók felsorolják mindazt a tudáskincset, amit az arabok itt találtak és átvettek. Igy pl. az ABC és a csillagászati adatok is. (A nyugati nyelvészek Khorezm ABC-jét arám eredetûnek vallják. Már Sumériában vagyunk ezzel is.) Artamonov tudósít minket arról, hogy Chorezm judaizálása idején - az arabul khabr szóval írt - mágusok települtek át Kazáriába és a kazáriai talmudista államcsíny után fellázadt és szintén khbr-nak nevezettek csatlakoztak a magyarokhoz. (Mágusai a napvallású magyar népeknek voltak).
- 3. A Kárpát-medence és az Aral-Oxus térség népei között közvetlen és állandó kapcsolatot kell felfedeznünk, és nem lehet a kultúrazonosságot valami másnépi közvetítésnek tulajdonítani, mert pl. a bizánci kútfõk is igen nagy mûveltségûnek írják becsületes, bátor és legyõzhetetlen nagy népünket, mely - mint említettük - Khorezm-ben összpontosította az õsi tudáskincset. Ennek szellemi értékét és tartalmát a szent hiedelem szimbólumaival aranyba és fémbe vert ötvösmûvészeti remekmûvek õrizték meg. Sok értelmes és magyar identitású kutatónk észrevette már ezt, és a Kárpát-medencében talált és az Aral-Oxus térségi vagy közel-keleti vonatkozásokat tükrözõ leletek alapján keresték a történelmi összefüggéseket. Az ötvöskincs szimbólumaiból nemcsak az õsiség maga állapítható meg, hanem más hiedelmek forrása is. A nagyszentmiklósi aranykincs is és a Magyar Szent Korona is átértékelendõ a népi együvé tartozás valósága alapján, és az Ister-Gam-i oroszlánok is megtalálják múltjuk hosszú vándorútját. BJ2 416.o

486

A szkir-hunok Pannoniában maradt törzs vezére Ruga nagykirály. Ennek fia Edikon, Atilla unokatestvére. Ennek fia Odoaker, a császárság utáni Róma elsõ királya. Egy hun Róma trónján 14 évig.

CSL

Dunántúl

486

Edihun (Edikon) erõs kezû és uralkodásra termett fia leváltja a hunvérû utolsó nyugat-római császárt - Romulus Augustulust - és Itália elsõ királya lesz.
Ez Odoaker - Edihun király fia - Itália császára. Mit írnak Odoakerrõl a nyugati történetírók? Majdnem semmit. Hallgatnak róla. Talán azért, mert nem akarják az utókornak tudomására adni, hogy Itáliát a hunok alapították és Itália elsõ császára is hun volt.
Odoaker nevét a germanisták mindenféleképpen írják, mert mindenáron gótnak akarják elkönyvelni. (Éppen úgy, mint ma már a hunokat is „germánok”-nak minõsítik.) Irják Odovacar, Odoaker, Odokaer stb. formában. Nevének értelmezését, a hun-magyar nyelv szerint, Odo-Aki-nak mondhatjuk. Van adat rá, hogy az ural-altáji nyelvek alapján Odu-Aki eredeti formát vélnek nevéül, ami szerintük „mindenütt jelenvalót” jelentene. (Gregoir H.: La Patrie de Niebelungen. Bizantion 9. Vol. 1934.) Ugyancsak a germanisták Edihun (Edikon) törzsét - és így fiáét is - „turci-lingi”-nek írják, melyben benne van a „turk” szavunk s így germanizálni lehetetlen.
Odoaker Gallia kormányzója volt Napos császársága alatt, majd a hunvérû - de utolsó - nyugat-római császár - Romulus Augustulus segítõtársa lett. Látva azonban ennek korrupt voltát - letaszítja a trónról és Itália királya címet veszi fel. Uralkodik 476-tól 495 március 15-ig. Egyesíti a Duna-menti hun törzseket. Noricumban és Pannoniában is jár személyesen.
Odoaker Edihun (Edikon) fiaként jó iskolát járt és Atilla udvarában tanulta az uralkodás tudományát. Ez a hun dinasztia valóban nagyszerû szervezésben indult. A tulajdonképpeni irányító az apa - Edihun volt.
A történelmi eseményekbõl az a következtetés szûrhetõ le, hogy Edihun Atilla birodalmát akarta visszaállítani a két fia segítségével. Ugyanis mialatt Odoaker - mint Itália királya - a hunokkal igen nagy megértésben és szövetségben volt gall erõkkel igyekezett Itáliában rendet teremteni és kiûzni a gótokat és vandálokat - ezalatt Edihun és kisebbik fia - Hun-Ulfus - Atilla fiaival igyekszik kapcsolatot teremteni. Tehát a hun sereggel átvágják magukat a Balkánon és Dobrudzsában székelõ Irnák (Csaba) törzseivel együtt megtámadják a Moesiában és Illyricumban lévõ gótokat. Itt a Boila menti csatában esik el Hunulfus apja - Edihun 486-ban.

BJ4
189.o.

Római Birodalom,
Itáliai Hun Királyság

487
488
489

Odoaker ezalatt újraépíti Aquileját és elfoglalja Noricumot.
Megtisztítja Itáliát a gótoktól.
487-ben a mai Krems (Ausztria) környékén létezett „Rugi-land”-ot elfoglalja,
488-ban kiveri innen teljesen a longobárdokat (mai Alsó-Ausztria, a Dunától északra).
489-ben Theodorik gót törzsfõnök, aki a Balkánon csatát vesztett a hunok ellen, a Julián Alpokon átkel és Odoaker ellen indul.
Következõ adatunk 493. év és csak annyi - amint a nyugati történészek írják: „Nagy Theodorik orvul meggyilkoltatta Odoakert, Itália királyát”. És egyik sem felejti el azután utána írni, hogy a „germán-gótok ettõl kezdve 70 évig uralták egész Itáliát”. ...
Nincs történelmi adat arra vonatkozólag, hogy valamit építettek volna. Csak a germán-gót rombolásokról és pusztításokról beszélnek a régi írások.
... Sok adat van a hunokról és Odoakerrõl Szent Szeverin - Noricum Apostolának - életrajzában. ... A világi és egyházi történészek igen keveset írnak Szent Szeverinrõl. Egyedül Fehér M. Jenõ foglalkozott vele, de igen szûkszavúan. Annyit mégis megtudunk munkájából, hogy Szent Szeverin hunszármazású volt, hogy jó barátságban volt Edihunnal és fiaival és õ jósolta meg Odoakernek, hogy Itália királya lesz. (Fehér M. Jenõ: Korai avar kagánok, Bs. As. 1972. 43.o.)
A pápák történetében azonban létezik egy Szeverin pápa és pontosan Odoaker idejében. Tehát Odoaker meghálálta a hun Szeverin térítõ munkáját és római pápává segítette. Érdekes rendelkezése a sorsnak az, hogy „a barbár” Atilla visszafordult a római pápa kérésére Rómától (amit aztán a germán-gótok romboltak össze) - és - talán az égi hatalom akarta, hogy Róma elsõ felépítõje - a hun Szeverin pápa legyen.
A jelenlegi magyarországi történészek elismerik Odoaker létezését, de egy szóval sem említik, hogy a hun Edikon hun fia volt. Létezését és tizenkilenc évig tartó uralkodását azonban jól felhasználják arra, hogy a longobárdoknak ás az általuk germánnak vélt gepidáknak „saját” mûvészetet és kultúrkört hirdessenek. ... Nagyszerûen megállapítható ez a kiadott könyvekbõl. Bóna István: A középkor hajnala, Longobárdok és Gepidák a Duna-medencében c. könyv (Corvina Kiadó, Bp., 1974. Budapest), a 48-49. oldalon így ír: „Mind a longobárd, mind a gepida mûvészet ... egyik központja és szétsugárzási területe az V. szd. utolsó negyedében Odoaker Itáliája volt. Az Odoaker korszak magas mûvészi színvonalú ékszerei a korabeli gepida területekre éppúgy eljutottak (gávai, kiskunfélegyházi, aradi, bácsordasi leletek), mint a késõbbi longobárd Pannónia területére (domolospusztai, szõnyi, dombóvári, répcelaki leletek).”
Most én kérdezek: lehet-e tizenkilenc év alatt a germán gótok és vandálok által lerombolt, kirabolt és elpusztított Itáliában egy „új mûvészi stílust kifejleszteni ...? Hiszen Odoakernek háborúznia kellett ezekkel a pusztító és a fenevadaknál is kegyetlenebb germán népekkel és minek is alakított volna ki egy új mûvészeti stílust, hiszen meg volt neki is és népének is az õsi szkíta-hun mûveltség minden hagyománya, ötvöse, tudósa, az évszázadok s talán évezredek alatt kikristályosodott fémmûvesség. Ennek ellenére Bóna István ... az Odoakernek tulajdonított mûvészetet jellemzõ sajátosságokat „késõ római eredetûnek” ismeri fel. Talán a meghatározás alatt az elõbb ismertetett „Odoaker korszak magas mûvészetét” kell érteni, hiszen az a „legkésõbb római”. Viszont ez nem római, hanem szkíta-hun - különösen az állatábrázolásokban és a madárfejes fibulák „ékrovásos és ékvéséses meanderminták díszítéseiben”. Ezt a magyarul író, de longobárd szellemû szerzõ maga is jól tudja (hisz szakavatott régész). Talán azért indokolja meglátásait a következõ - érdekes - kiértékelésben így:
„Bár e dekoratív és figuratív elemek többsége késõ római eredetû, ekkorra már ötvözõdtek a hun korszak elemeivel...”
Még mindig a hun korszakban vagyunk, hisz a gepidák létezése a „hun-korszakba” esik.
Nagyszerû példája a megnevezett könyv annak, hogy miképpen lehet a hatalmas Hun Nemzetség kultúrkincsét eltulajdonítani az idegenek - s talán úgy mondjuk - mûveletlen és barbár idegenek javára. De a kitûnõ régész talán saját lelkiismeretének megnyugtatására írhatta le mégis azt, hogy:
„A bökénymindszenti madárfejekkel díszített fibulák párhuzamait Krímtõl az Atlanti-óceánig megtaláljuk”. (Tehát pontosan azon az úton, ahol a hunok jártak.) Ugyanígy a „sasfejes díszcsatok” is Krím-i eredetûek és megtudjuk azt is, hogy a „gepida sasos csatok” elsõ feltûnését a szakemberek az „avar-kutrigur mozgalomhoz kötik”. (50. oldalon) A „hegykõi maszkos fibulák” és a „felpéci kardtok szegélydísze” szintén „Odoaker stílusú alkotás”. (54.o.)
... Ezekkel az adatokkal két dolgot akarok bizonyítani. Egyik az, hogy népünk magas mûveltségébõl táplálkozott egész Európa és a késõi - mai - utókor szégyene az, hogy nem saját nemzetünk dicsõségére és történelemformáló szerepünk bizonyítására használja fel a régészet igazságait. A másik pedig annak a valóságnak az ismételt megerõsítése, hogy a gepidák nem germánok, hanem hunok voltak.
Ugyanis a megnevezett munka így számol be a gepidák történetérõl:
„A gepidák elõtörténetérõl nehéz írni. Egyetlen sornyi tárgyilagos forrásadat sem említi õket. Ami keveset tudunk róluk, azt halálos ellenségeik, a gótok és a longobárdok krónikáiból kell kihámozni”.
Tehát, ha halálos ellenségeik éppen a gótok és a többi germán népek voltak, akkor õk nem lehettek germánok.
Van azonban egy érdekes - harmadik - bizonyítékom is. .. A gepidákra vonatkozólag, ... de fõként arra, hogy Atilla halála után a Kápát-medence tovább is a Hun Birodalomhoz tartozott, hiszen - miképpen Bóna István írja, „oknyomozó” történelmi kifejezést használva:
„A gepidák a hun támadás hírére nem távoznak országukból, „lusták” voltak ahhoz, hogy a vandálokhoz és vizigótokhoz hasonlóan elmeneküljenek”. (14.o.) Nem inkább elfogadható az a tény, hogy azért nem menekültek a hun invázió elõl, mert maguk is hunok voltak?
És így nagyon jól érthetõ a régészeti kiértékelés, amit László Gyula - éppen Bóna Istvánra hivatkozással közöl: „a bakodpusztai (Dunapataj) fejedelemasszonyi ékszerek Edekon (Edihun) feleségének sírjából valók, aki itt volt eltemetve. (László Gyula: A népvándorláskor mûvészete Magyarországon, (Bp. 1971.) Odoaker édesanyjának sírja tehát a Duna-medencében volt és az is feltételezhetõ, hogy amikor Odoaker apja - Edihun - és öccse - Hunulfus - Atilla fiaival keresték a csatlakozást és népükkel a Fekete-tenger - melléki Dobrudzsába igyekeztek, az átvonuló hely a Duna-medence volt.
Az elmondottakkal tiszta kép alakult ki elõttünk arról, hogy mi történt Edihun dinasztiájával. De úgy tudjuk, neki is volt egy fia is. ... Annyit tudunk róla, hogy a nyugati történészek Oklan - Teklan néven emlegetik és feljegyezték róla, hogy õ alapította Tuln városát. Tuln város azért ismeretes a nyugati történelemben, mert az volt a választóvonal a hunok és az avarok szállásterületei között, mert úgy jegyezték fel, hogy:
„a hunok laktak a tulni mezõkön és az avarok szállása a bécsi mezõkön volt”.
Ez pedig azt bizonyítja, hogy az avarkorszakban is éltek hunok - valószínûleg, mint az Odoaker-dinasztia népének leszármazottai - a mai Ausztria területén és Dél-Németországban.
... Az érdekel bennünket, hogy találkozott-e Irnák (Csaba) népével Edihun és Hunulfus? Nemcsak, hogy egyesültek, hanem kiverték a gótokat a Duna-melléki területekrõl. Igy a Duna-hajózás biztosítva volt a hun uralom kezében.
Már tudjuk, hogy Dengezik feje 474-ben vonul be Bizáncba és azt is, hogy Odoaker 476-ban lesz Itália királya. A bizánci gyalázatos cselekedet, amit a hõs Dengezik - Atilla-fi - levágott fejével tettek, még szorosabbra fûzi az ázsiai hun népeket és így Irnák megint megszervezi a hunok törzsszövetségét és a Hun Birodalom központját az Al-Duna vidékére helyezi. Ezt az Al-dunai Hun Birodalmat a történészek már „bolgár” birodalomnak nevezik. Beletartozik azonban ebbe a Nagy Hun Törzsszövetségbe az egész Krím-i vidék, a Káspi-tenger környéke és maga Khorezm is (a Káspi-tenger és az Aral-tó között), mely akkor a tudás központja volt. Hogy beletartozott, azt bizonyítják a Krónikáink azon adatai, mely szerint Irnák (Irnik) felesége - a hun királyasszony - Khorezm-i nõ volt.
... Biztos adatok szolgálnak annak bizonyítására, hogy Atilla dinasztiája fennmaradt még a magyar Árpád-ház tagjaiban is. ... Rendelkezünk elegendõ bizonyító anyaggal e csodálatos folytonosság és karizmatikus uralkodás-lánc ismertetésére.
Irnik-Irnák-Csaba után az elsõ uralkodó, akinek neve ismeretes a forrásokban, a 488 körül megjelenõ Busan hun király, akit Atillának Irnik fiától származó dinasztiájába sorol a szakirodalom. (Dümmerth Dezsõ: Az Árpádok nyomában, Panoráma Kiadó, Bp. 1977. 38.o.) Ez a hun király már szövetséget kötött a bizánci császárral és a hun-bizánci seregek együttesen harcolnak a mindenütt pusztító germán-gótok ellen. Ennek a Meotisz - Al-Duna-vidéki Hun (bolgár) birodalomnak az élén találjuk aztán Mundo-t is, aki Atillának fia, a gepidák királyának lányától születve.
Dümmerth így írja le ennek a dinasztiának a történetét: „Busan és Mundo után ugyanis a Szkítia vidéki hunok uralkodói között szerepel 534 körül egy testvérpár, görög írás szerint: Gordasz és Maugerisz. Ez utóbbiról a kutatás már megállapította, hogy eredeti neve, ha a görögösítõ képzést elhagyjuk: Muager, Mager, illetve Moger. Moger király tehát történelmi személy volt és együttesen szerepelt fivérével, mint a magyar krónika csodaszarvas mondájának Magorja...
Atilla fia Irniknek ez a Moger nevû ivadéka egy késõbb kiterebélyesedõ nemzetség, majd törzs õse lett és ezt a törzset az õ nevérõl, Moger-nek nevezték. A törzs talán nem volt más, mint a késõbbi fejedelmi törzs: Álmos törzse”.

BJ4
191.o.

Noricum
Itália
Krems környéke

491

Irnák (Irnik, Csaba, Kaba) hun király a Hun-Szabir Birodalom élén.
Fiai Gordás (Gorda-Ogurd, Geobicász) és Magyar

CSL

Kaukázus, Georgia, ÉK Törökország.

V. szd. vége

Tuman kagán kök-türk birodalmat alapít. Másfél évszázados fennállása alatt döntõ változásokat idéz elõ Európában. Elõbb az avarokat mozdítja meg, majd Irnik Onogur birodalmát vetik uralmuk alá fél évszázadra. Ez a támadás az, amely az Észak-Káspi tér szabirjait újra a Kaukázus mögé kényszeríti és ott a népesség felduzzad.

PV

Közép-Ázsia

VI.-X. szd.

Kazár birodalom fennállása. Magyarok a Don-torkolatnál.

GK

Volga alsó környéke

VI. szd.

Az úzokat a kök-türk invázió a Jajk folyó vidékére löki.
Isztemi (Dizabul) kök-türk kagán felveszi a tanhu címet. Nyelvüket az Orkhon-vidéki feliratok õrizték meg, és ez nagyban egyezik a boghazközi okmányok és a nagyszentmiklósi kincs feliratainak nyelvével.

PV

510

A kínai krónikák szerint az eftaliták birtokai kelet felé is messze terjednek.... E krónikák adatai szerint idetartozott Kasmir, Gandhána, Vachán, Szogdiána, Buchárá. Az eftaliták Kelet-Turkesztánból kiszorították a Zsuan-zsuan-okat (avarokat) és államukhoz csatolták Kásgart, Chotant és egy sor városállamot.
Az eftalita korszak a kusáni korszakkal az eftalita uralkodók által követett kultúrpolitika és ideológia révén is rokon: a budhista vallás az eftaliták birtokain új életre kelt és megszilárdult. Az eftalita korszakra datálhatók a Buchárá közelében, Varachsában fekvõ kastély romjai közt található monumentális mûvészi emlékek. Valószínû, hogy Varachsa az eftalita fõvezérek egyik székvárosa volt. E mûvészet stílusbeli sajátosságai, valamint az ábrázolások témaköre alapján e mûvészetet az indiai budhista mûvészeti iskola késõi hajtásának, a kusáni mûvészi hagyományok újraéledésének tekinthetjük.

NGY
68.o.

India
Közép-Ázsia

514

Irnik halála

PV

514

Prokopiusz a szabirokat, mint a hunoktól különbözõ népeket említi, amikor azok Balakh (Balog?) király vezetésével az egy évezreddel elõbb hátrahagyott szabir népmaradványok közt foglalnak helyet a Kaukázus-Káspi-környéki terület déli részén.

PV

514

Gordás uralomra jut. Keresztyén irányzatok harca a birodalomban.
Gordás bizánci térítõket hoz, de kísérlete balul üt ki. Ugyanis monophysitizmust hirdetõ térítõket hozott, de 518-ban Justinus került Bizánc trónjára, aki visszaállította az othodox keresztyén tanítást. Újabb térítõk érkeztek, marakodássá fajult a kétféle papság jelenléte. Gordás elrendelte az elõbbiek által terjesztett kis arany és ezüst házi szobrocskák begyûjtését, erre kitört a lázadás.

CSL

Kaukázus, Georgia, ÉK Törökország.

525

Avar szállásterület a Káspi-tenger déli oldalán, szomszédos a keleti szabirokkal. Utrigur és kutrigur szabir-magyar törzsek csatlakozása az avarokhoz. Az avar ugyanaz a nép, mint a pártus.
Uralkodóik Arszakidák.

CSL

528

Magyar lázadása, Gordás megölése. Gordás utódai 720-ig uralkodnak Szabiria - Ómagyarországban

CSL

Kaukázus, Georgia, ÉK Törökország.

Haussig már 1953-ban bizonyította, hogy az onogurok, szabirok, majd az avarok a Káspi-tó déli partja mentén vonulva vándoroltak Európába. Megállapította, hogy a szabirok és az avarok korábbi transzkaukáziai lakhelyei Zakhariás rétor szíriai néplistájában, valamint perzsa, örmény, görög, latin és késõbb arab forrásokban is adatolva vannak. Egyes perzsa kútfõk még az avarok Kaukázuson keresztüli vándorlásáról is tudnak.
És itt fel kell tennünk a kérdést: lehetséges-e, hogy a kivándorolt hurrik tulajdonképpen az „eltévedt, bolyongó” szabirokkal azonosak?
A két irányból érkezett etnikum a Meotisz-Kubán-Don vidékén találkozott. Az északi szárny a késõbbi Lebédiának, a déli Kunmagyariának adta a lakosságát. Lebédia az unugur, Dentumogyer pedig a szabir többségbõl alakult. A századok folyamán keveredés, összeolvadás történt a két rokon etnikum között, összeolvadás, amelyet a tömegesen érkezõ korezmi menekültek - kimondottan hurri leszármazottak - szabir jellegûvé lettek.
Priscus szerint az onogurokat a szabirok szorították ki lakhelyükrõl, tehát ezek keleti szomszédaik voltak amazoknak, s ha az onoguroknak elõbb a kazárokat kellett legyõzniük, akik ekkor az alsó Volgától nyugatra laktak, hogy új hazához jussanak, amelybõl aztán követeket küldtek Bizáncba, akkor semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy a 457. év tájáig, az onogurok, vagyis a magyarok hazájának a Káspi-tenger fölött, a Volga és Ural folyó közén kellett lennie. Tehát ez volt az elsõ európai haza.
Az onogurok második hazája ettõl az idõtõl fogva, az V. szd. második felében és a VI. szd-ban a Meotisztól és a Fekete-tengertõl keletre, a Kubán folyó mellékén volt - , amint ezt az onogurokkal folyamatos összeköttetésben álló bizánci görögök egykorú történetírói bizonyítják. A korezmi központú Turkesztánból a Káspi-tó déli partján jött eftalita-hun, kusán stb. töredékek és Csitki népe stb. itt találkozott az Észak-Káspi, Volga-vidékrõl kiszorult on-ugurokkal.

NGY
75.o.

536

Jézus evangéliuma a hunok írásával volt fára róva, és „aranyszájú szent János” maga is a hunoknak prédikál, és Zakariás rétor - ez év körül - hun nyelvre fordítja le a „római szentírást”.

BJ2
552.o.

545

I. Kosru perzsa király döntõ gyõzelme a szabir Boarich királynõ - Balakh király özvegye - serege felett. Szétesik a keleti szabirság. Hogy nem egy szabir terület volt, arra a „subartoi asphaloi” jelzõ mutat. A maradékok újra visszavonulnak a Jajk - Volga vidékére és feloldódnak a kök-türk és kazár etnikumban, más törzseket a bizánci határõr körzetekbe telepítenek a Kur folyó déli vonala mentén. Utóbbiak lesznek a kurdok õsei. Aki innét nem vándorol el észak felé, egy évszázad múlva felszívódik az arab tengerben.

PV

Szabiria

545

I. Kosru perzsa király leigázza a Keleti Szabir Királyságot

BJF

Georgia .

545

I. Kosru perzsa király hadjáratot vezetett az országától északra lakó népek ellen és ez alkalommal a szabirok felett megsemmisítõ gyõzelmet aratott. A szabir nép szétszóródott, törzsei a Kubán, Kuma és Terek vidékére menekültek, kisebb töredékei pedig a Kur (Kyros) és Rion folyó mentén húzódtak meg. A Kaukázus északi lejtõre települt szabir törzsek szövetségre léptek az onogurokkal, s az így kialakult törzsszövetség harminc törzset számlált (uturgur - harminc ogur). Ez a példa más ogur törzseket is erõik egyesítésére késztetett. Igy az öcsogurok (három ogur) és az altagírok (hat ogur) szintén feladták önállóságukat és kuturgur (vagy tukurgur - kilenc ogur) néven törzsszövetségbe tömörültek.

NGY
76.o.

Szabiria

550-555

Avar átvonulás Szabirián. Zabargán (Szabir kán) Arszakida kagán a vezér. Valószínû avar-szabir dinasztikus házasság a szabir királynõ és Zabargán apja közt. A Magyar Szent Korona ekkor kerülhetett avar kézbe. Más esetben Kovrat vagy legkésõbb Kuber hozhatta még be a Kárpát-medencébe.

CSL

Kaukázus, Georgia, ÉK Törökország.

552

A turki népek turániakkal való elsõ nagy összeütközései e században zajlottak le. 552-ben a turkok kicsavarták a keleti hunok kezébõl a hatalmat és Zungáriától keletre, a Bálkai-tó (Bál Földi tó) és az Orkhon (Urak Hona) vidékét saját fennhatóságuk alá helyezték, megalkotva így Orkhon székhellyel az elsõ nagy Turkesztán államot.

BT
III/136.o.

Turkesztán

552

A VI. század 60-as éveiben Belsõ-Ázsiában egy új, hatalmas birodalom alakult ki, amelyet az Orchon-i türkök, a zsuan-zsuanok (avarok) korábbi adófizetõi teremtettek meg. A VI. század elején került a törökök élére Bumin kagán, aki 552-ben felszabadította népét az avar uralom alól, megtörte az altájvidéki avar uralmat. Az avar kaganátus megsemmisítése után a türkök kelet felé széles területre kiterjesztették hatalmukat, felléptek a társadalmi és politikai válsággal küzdõ Kína ellen, nyugaton pedig Kelet-Turkesztánba és a Szemirejcsébe is behatoltak. Ütött az eftalita birodalom utolsó órája: az ujguroktól származó törökök a perzsa Choszrov Anusirvánnal és a szogd arisztokráciával léptek szövetségre és megsemmisítették az eftalita hatalmat.

NGY
68.o.

Belsõ-Ázsia

552

A bizánci írók szerint egy kuturgur sereg Kimial vezérlete alatt a gepidák szövetségeseként az Al-Dunáig nyomult elõre, hogy ott a longobárdokkal megütközzék. Azonban a gepida - longobárd ellentétek elsimultak. Erre a bizánci birodalomra tört Kimial csorbítatlan seregével. A császár sebtében szövetséget kötött Szandil uturgur fejedelemmel. Az uturgurok a Don közelében találkoztak össze a visszatérõ kuturgur sereggel és fényes gyõzelmet arattak.

NGY
76.o.

Al-Duna vidéke

555

A türkök megdöntik a Hun-Szabir-Magyar Birodalmat. Magyar uralkodásának vége. Szabiria továbbra is létezik.
Magyar vagy utóda visszavonul a Dnyeper-vidékre a bolgárokhoz. Itt függetlenek maradnak, legalábbis széles autonómiát élveznek, hisz sok bizánci adat van. Szibel (Sibyl, Ziebel) királynak 40000 lovasa van és a század második felében önálló külpolitikát visznek. Szibel meglehet Magyar fia vagy unokája, mert az óbolgár királylista az Atillától származó „Dzsula”-ház tagjának tekinti.

CSL
PV

Kaukázus, Georgia, ÉK Törökország.

555

A nyugati türkök, a kazárok, akiket a kínaiak „kosza”- nak mondanak, a „kaz” török szó viszont „vándorolni”-t jelent. A kazárok elõször 555-ben szerepelnek írott forrásokban.

BK2
27.o.

Nyugati Türk Birodalom

558

(Baján kagán avar-várkunjai)
Az V. századtól kezdve másfélszáz éven át az avarok (vagy zsuán-zsuánok) az Altáj-hegység és a Balkas-tó vidékén alapozták meg hatalmukat. Leigázott népeik közé tartoztak a türkök is, akik az Altáj-hegység egyik szárnyában, az általuk Ötüken-nek nevezett hegységben laktak. Õk voltak az avarok bányászai és leghíresebb fegyverkovácsai. A VI. szd. elején kiváló férfiú került a türkök élére: Bumin kagán. Õ 552-ben felszabadította népét az avar uralom alól. Teljesen megdöntötte az altájvidéki avar uralmat és népét elûzte a vidékrõl, egy részüket meghódolásra kényszerítette.
Az avar nép meg nem hódolt része nyugatra menekült. A Káspi-tó partján, a korábbi szabir földön álltak meg. Ezeket az avarokat nevezték a türkök varkhon-oknak. 558-ban a varkhonok követei Kandik vezetésével megjelentek a bizánci udvarban: kérték, hogy adjon nekik a császár földet, ahol megtelepedhetnek, annak ellenében felajánlották népük fegyveres erejét a birodalom oltalmazására. A császár elfogadta a felkínált szövetséget és a várkhonokat a kuturgurokra uszította. Baján avar kagán nem tett eleget a kérésnek, seregét a rokon kuturgur nép fejedelmének, Zabergánnak csapataival egyesítette. A nyugati irányú elõretörésüket a Fekete-tenger északi partján lakó onogurok serege oldalba kapta. Összeütköztek, de a harcban az onogur-szabir hadak alulmaradtak. Baján hadai megállás nélkül törtek elõre nyugat felé, 570-ben Baján már egész Pannónia ura. Ez idõben az avarokkal néhány uturgur és kuturgur törzs is a Kárpát-medencébe sodródott.

NGY
79.o.

Altáj
Avaria

558

Száz évvel Atilla után egy újabb „hazatérés” történik és az új Abar-Sár, Baján kagán Avar Birodalma a Dontól az Ennsig terjed.
Justinus I. bizánci császár (537-575) is ennek az Avar Birodalomnak az adófizetõje, évi 80.000 bizánci arany-solidust fizet, ami 360 kg. színaranyat jelent. Justinus II. (565-578) megtagadja az adófizetést és Tiberius nevû fõvezére a bizánci csapatokkal megtámadja az avarokat. Baján seregei azonban legyõzik a bizánciakat, akik aztán az adót tovább fizetik még a következõ három császárjuk alatt is.

BJ2
406.o.

Avar Birodalom

558

Zabargán fia, Baján kagán ( 558-604) (KS) az avarokkal elfoglalja a Kárpát-medencét.

CSL

Kárpát-medence

558

A kuturgurok elégtételt akartak venni az - 552-ben elszenvedett - vereségért. Zabergán fejedelmük vezetésével betörtek Tráciába és a krími gyarmatokra. A császár most Belizárt, a híres hadvezért küldte ellenük. Míg õ Zabergán seregein fényes gyõzelmet aratott, Szandil uturgur lovassága az otthonmaradt kuturgur lakosságra rontott és nagy veszteségeket okozott. A császár szerette volna rávenni Szandilt a kuturgurok teljes kiírtására, de erre az uturgur fejedelem - mivel rokonnéprõl volt szó - nem volt hajlandó.
A VI. szd. második és a VII. szd. elsõ felében a Fekete-tenger fölött egy második, de az elsõnél kisebb hun birodalom állott fönn, mely magában foglalta a bolgár, kuturgur és uturgur népeket, amelyek fölött Atilla hunjai közül való, s a Duló nemzetségbõl származó fejedelmek uralkodtak Mikor Atilla hunjai visszaköltöztek a Pontus fölé és a Maeotis környékére, ott összetalálkoztak az onogurok-kal, akik éppen 457 tájban költöztek oda a Volga-Ural közérõl, szomszédaikká lettek és hosszabb idõn keresztül egy egységes államban éltek, velük közös fejedelmek kormányzása alatt.
A magyaroknak Meotisz-melléki hazájáról, ebben a bolgárokhoz való viszonyáról és a Duló uralkodó családról, még Pannoniában is emlékezett homályosan a nemzeti hagyomány, amely emlékezetet a már kész forrásból dolgozó Kézai Simon olyan alakban tartotta fenn számunkra, hogy a nemzet õsapái, Hunor és Mogor, Dula nevû alán fejedelem lányait vette el és ezektõl származott aztán a hunok és magyarok népe. Ez ilyen alakban népmonda, de - mint a bolgár fejedelmi lajstromból és Theophanéstõl tudjuk - alapjában történelmi tény.
Hogy meddig laktak az onogurok a most ismertetett második hazájukban, nem határozza meg világosan a történelem. Tudjuk, hogy Kurt fejedelem 670 tájban halt meg, a kazárok ebben az idõtájban kerültek nagyobb hatalomra az alsó Volga és a Maeotis között. Kurt halálával felbomlott a bolgár hegemónia alatt álló szövetséges állam s népei szétszóródtak. A bolgárok egy része felment a Volga középsõ folyásához, másik része 679-ben átkelt a Dunán és megalapította a mai Bulgáriát. Valószínû, hogy az unugurok ekkor költöztek át a Don folyón a Maeotis északi részére.

NGY
76-78.o.

Krím

565

A turkok elfoglalták a Tarim-medencét is, majd szövetkeztek a Sasanida Perzsa Birodalommal, két tûz közé fogták az Oxus mentén visszamaradt hunokat, államukat lerombolták, országukat elfoglalták és az Oxus vidékétõl a Tarim-medencéig érõ hatalmas tájból Nyugat-Turkesztán néven egy második nagy türk államot alkottak. A turáni haza ekkor végleg elveszett. Akik kellõ idõben nem menekültek el a katasztrófa elõl, azoknak turkizálás lett a sorsuk. Akik viszont kellõ idõben eltávoztak, mint a nyugati szkíták és az európai hunok, azok az ázsiai népek nyomása következtében Kelet-Európából mindinkább nyugat felé sodródtak és rendszerint behatoltak a Duna-medencébe is.

BT
III/136.o.

Nyugat-Turkesztán

567

A hunok õseik esküjéhez híven visszatértek az országba. Ezeket a törzseket a források általában visszatérõ hunoknak mondják, tehát pontosan utalnak népi és történeti személyazonosságukra. Az egész Duna-medencét birtokba vették a Bécsi-medencével együtt. Jövetelük hírére a longobárdok tanácsosnak tartották a veszedelmes szomszédságból elköltözni.

BT
III/149.o.

Kárpát-medence

568

Ötödik (avar) honvisszafoglalás
Zabargán nem megy be az új hazába. Baján kagán a végrehajtó.

GKE
CSL

Kárpát-medence

568

Az egységes Kárpát-medence új urai: az avarok
... Az avarok igen rövid idõ alatt tönkreverték a gepidákat és benyomultak Erdélybe és a Tiszántúlra, majd a langobardok gyors elvonulása után teljes egészében magszállták a Dunántúlt is! Ez 568-ban történt! Egy évtized sem telt bele és az avarok már hazájukként éltek itt. Hogyan volt ez lehetséges? Mi lehet a magyarázata annak, hogy az avarok nemcsak benyomultak ide, hanem három évszázadon keresztül urai maradtak a Kárpátok koszorúzta vidéknek? Nagyszerûen megszervezett hadseregük, félelmetes hadi taktikájuk önmagában nem lett volna elégséges nyols-tíz nemzedék fennmaradásához. Az avarok, akárcsak korábban Atilla hunjai, mindenkit legyõztek és hatalmas adók megfizetésére kötelezték a világ urát, Bizáncot! Egyik legnagyobb fejedelmük, Baján kagán, éppoly hatalmas volt, mint Atilla.
Az avarok már a VI. században benépesítették az egész Kárpát-medencét, a VII. században pedig országuk földjévé vált a mai Bécs, sõt Linz környéke is. A régészet 1600 lelõhelyrõl több, mint hatvanezer sírt tárt fel eddig. Az avarok, amint korábban a szkíták, a szarmaták, eltemették a megholt hátaslovát is, akárcsak késõbb a honfoglaló magyarok tették. A langobardok történetének megírója, Paulus Diaconus világosan azt mondja: az avarok hunok, s Theophylaktosz Szimokattesz hiába hord össze mindenfélét arról, hogy az avarok nem is igazi avarok, csak a gyûlölet beszél belõle. Abban azonban az egykori szerzõknek igaza lehet, hogy a „várkonyok”-nak nagyon is sok köze volt más népekhez, így a Priszkosz által emlegetett szabirokhoz, Jordanes hunugar-jaihoz. S mint annyiszor megfigyelhettük már õstörténeti búvárkodásunk során, az avarok esetében is gúzsba köt bennünket az a körülmény, hogy ismét és újra nem ismerjük az avar nép nyelvét! A kutatók hat-hét (!) szóból próbálnak meg ítélkezni: kagán, tudun, katun, tárkány, jugurus, canizauci. Csaknem természetes, hogy jószerével semmire sem jutottak. Itt élt egy nagy lélekszámú, hatalmas erejû nép a Kárpát-medencében nyolc-tíz nemzedéken át, és - látszólag - az égvilágon semmi nyelvi nyomuk, maradványuk nincs. Már-már a teljes lemondás lett úrrá sok tudóson, amikor váratlanul, 1983-ban a Körösök vidékén, Szarvas város határában egy avar sírból elõkerült egy csont tûtartó, oldallapjain hosszú rovásírásos szövegekkel. A szövegben húsz betû fordul elõ, az írás jobbról-balra halad. A rovásbetûk nagyrészt azonosak a nagyszentmiklósi aranykincs betûivel. Kis rovásírásos szavak korábban is ismertek voltak, sõt ezeket a türk rovásírás alapján el is olvasták. Úgy látszott beigazolódik, hogy az avarok török nyelvûek voltak. Bizonyos, hogy türk nyelvû csoportjaik is voltak, ám a szarvasi tûtartóra magyarul írtak! Vékony Gábor olvasata szerint a tûtartón ez a szöveg áll:
Üngür démon ellen legyen itt ez a vas
E tû szúrja át a démont, tû, tû, aki a rosszat elvarrod
Aki elbontasz egybeöltögetsz
Üngür démon ne egyen meg engemet, ûzd emészd el õt istenem!
(Harmatta János is a rovásszöveg egy részét magyarnak tartja és így olvassa:
Ené tûi szõnyeg szõni
Karvaly apó készítém.
A szarvasi tûtartón tehát egy õsi magyar varázsszöveg olvasható. Megvan az elsõ magyar nyelvemlékünk a 600-as évekbõl. S megvan talán a valós magyarázat arra is, hogyan lehetséges, hogy „eltûnt az avarok nyelve”? Úgy hogy nem tûnt el, hanem nagyobbrészt õk is magyarul beszéltek. A magyar nyelv nem a vogulból és az osztyákból kiszakadt „finnugor nyelv”, hanem egy önálló „õsnyelv” ....
(Most kellene a két oldalról történõ bizonyítás jelentõségérõl szólni a magyar nyelv okán. A szerkesztõ számára eddig is igen logikus érvelés adta õsnyelviségünk bizonyságát, foglaljuk össze vázlatosan a fontosabb érveket: a mah-gar (sumer) és a magyar nyelv közel azonos nyelvtana, temérdek gyökszavának azonossága, õsnyelvünk meglehetõs állandósága - az a bizonyos ezerévenkénti kb. csak 16 %-nyi változás az alapszókincsben - és történelmi mélységekbe hatoló ábrázolóképessége, lelkülete, mint legfontosabb tények. Ezt neveznén alulról történõ bizonyításnak, vagyis az idõ elõrehaladtát követõ bizonyításnak. Ha valakinek az elõbbiek nem lettek volna kellõen meggyõzõ, elfogadható érvek, ez a Bakay által felhozott „felülrõl lefelé” jellegû, azaz idõben visszafelé haladó, fantasztikus avarmagyar okmány teljes bizonyosságot kell jelentsen nyelvünk és leginkább népünk - népeink azonosságában. Ugyanebben az avar idõben laknak a kaukázusi szabirok Madzsar, Magyar nevû városaikban. Jeretány király sírköve szintén magyarul szól, a könyv végén olvashatjuk a szöveget is. És mióta élnek ekkor a szabirok a Kaukázusban? Sokezer éve .... Akinek ennyi kevés a meggyõzéshez, annak már eddig is kár volt a kezébe vennie e könyvet. Ugyanis, ha végig akarjuk vezetni eme avarmagyar szöveg következményeit, az a következõ: akár az 568-as, akár a 670-es avarokat (magyarokat? pártusokat?) tekintjük magyar nyelvûnek, ez nem mást jelent, mint elszármazási helyük egynyelvûségét, pontosabban azt, hogy a Káspi-mediterránumban, Korezmben, Közép-Ázsiában jelentõs tömegek beszélték e magyar nyelvet, sõt azok is magyarul beszéltek, akikbõl az avarok kiváltak. Most kezdenek komoly „gyanúba” keveredni a szkíták, pártusok, hunok - mint ismeretes, az avarokat visszatérõ hunoknak is nevezték - is, természetesen a felülrõl lefelé történõ bizonyítás elve alapján, de ezzel várjunk még a pártus könyvtárak lefordításáig és a hun biblia megtalálásáig, vagy más értékelhetõ anyagra. Vékony Gábor és Harmatta János más oldalról bizonyították be Badiny mahgar tételeit, és itt ez a csodálatos. Egy valamirevaló számtanórán ez a kétoldali bizonyítás ötöst érdemel, a felfedezés által megnyitott történelmi távlat pedig fontos tudósainkká emeli a munka részeseit.
A szarvasi tûtartónak, mint a Mahgar Nyelv istenként tisztelendõ emlékmûvének ezentúl a Magyar Szent Korona közvetlen közelében van a helye. Szinte fel sem tudom fogni, miért nem volt ezzel a korszakos felfedezéssel és márványkeménységû érvvel tele hetekig a világsajtó, de legalábbis a hazai? Talán felesleges a bevezetõben említett gondolatra visszautalni, miszerint a finnugor elméletet az avar-magyar-(és hun) azonosság önmagában is cáfolja, mert mellesleg ez is történt. Itt éppen ez történt, és igen jó kimondani, végre hazai tudósok segítettek e kincs megtalálásához. A szerk.)

BK2
37-40.o.

Kárpát-medence
Avaria

569

A longobárdok Itáliába költöznek, ahol lombardi néven élnek tovább.

BT
III/149.o.

Kárpát-medence

570

A visszatérõ hunok a hazában maradt régibb magyar nyelvû lakossággal egyesülve helyreállították Attila birodalmát Bécstõl a Don-ig.

BT
III/149.o.

Kárpát-medence

570-630

Az avarok 200 tonna aranyat halmoztak fel.

CSL

Kárpát-medence

586

Az onogurok részt vesznek Maurikios bizánci császár szvaniai hadjáratában.

NGY
81.o.

 
 

| Tartalomjegyzék | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 |