A magyar őstörténet..

<font face="Arial, Helvetica, sans-serif"><a href="http://statcenter.hu/site.sc?siteid=7863" target="_blank"> <img src="http://statcenter.hu/sc.sc?siteid=7863&j=n" border="0"></a> </font>
 

| Tartalomjegyzék | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 |

 
 

597

A VI. szd. utolsó évtizedében a kök-türk birodalom hûbéres fejedelmecskéi - erõteljes kínai ügynöki munka eredményeként is - összefogtak és fellázadtak a központi fõhatalom ellen. Ezt a kísérletet 597-ben még sikerült a kagánnak elfojtania, de azt már nem akadályozhatta meg, hogy a következõ évtizedben a keleti és a nyugati türk törzsek között a teljes szakadás felé vezetõ bomlási folyamat meg ne kezdõdjék. A kazárok ekkor kezdik használni nevük perzsa változatát. Egyenlõre még figyelembe vették a Türk Birodalom érdekeit, így 589-ben, amikor Bizánc Perzsiára támadt - ugyanakkor a türkök, mint a bizánciak szövetségese Khorásszánba törtek. A kazárok a Kaukázus szorosain át nyomultak perzsa területre. Ez a látszólagos egység a század elsõ harmadában még megvolt, de amikor keleten a türk törzsek kénytelenek voltak sorra meghódolni a kínai fõhatalom elõtt, elérkezett a kazárok elszakadásának és függetlenségük megteremtésének ideje is.

NGY
81.o.

Kök-Türk Birodalom

VI-VIII. szd.

Közép-Ázsia gazdag országa: Szogdia BK 259 - 265. o., részletek
Már a türkök elsõ szereplése a nyugati forrásokban összekapcsolódott a szogdokkal, hiszen ... az 567. évi bizánci követséget a szogd kereskedõ, Maniach vezette, aki a nagy türk kán, Istemi kagán legfõbb bizalmi embere volt. Szogdiánáról azonban szó esett Baktria, a pártus és a kusán birodalom kapcsán is. Most alaposabban meg kell ismerkednünk, mivel a Kr. e. évszázadoktól a Kr. u. 751-ig, tehát közel egy évezreden át õk tartották a kezükben a kelet-nyugati kereskedelmet, hatalmas piacokat létesítettek, városaik pedig mind nagyságukkal, mind szépségükkel elkápráztatták az utazókat. Számunkra még külön is sokat mond a szogdok városi kultúrája, mert ellensúlyozza és kiegészíti azt a - kétségtelenül egyoldalú és ezért torz - képet, amelyet egyes források a türkök vad nomadizmusáról rajzoltak, holott a szogdok földjét a türkök már a VI. század végétõl fennhatóságuk alatt tartották. Mindezek alapján igen különösnek lehet mondani, hogy a magyar õstörténettel foglalkozó szakirodalom szinte egyáltalán nem foglalkozik Közép-Ázsiával. Annak idején, 140 esztendõvel ezelõtt, amikor Vámbéry Ármin útnak indult (1857. április), Körösi Csoma Sándor nyomdokain kívánt járni, és tudatosan törekedett a türk-magyar rokonság feltárására, mondván a magyar nyelvnek két-harmadrésze tisztán török. Ma már természetesen nemcsak a nyelvi rokonság kapcsán vizsgáljuk Közép-Ázsia történetét, hanem a teljes szellemi és anyagi kultúra vonatkozásában. Ezért felettébb különös, hogy Közép-Ázsia történeti és régészeti emlékei a magyar szakmunkákban alig-alig szerepelnek. 1925-ben jelent meg Albert von Le Coq munkája (Bilderatlas zur Kunst und Kulturgeschichte Mittel-Asiens, Berlin ) aki ugyan „igénytelen képeskönyvnek” nevezi mûvét, de egyáltalán nem az, hiszen - a magyar Stein Aurél nyomdokain járva - õ hívta fel elõször a figyelmet Közép-Ázsia rendkívül nagy szerepére. ... A Nyugat vagy Kelet nagy kérdés fontosságát érzi, hangoztatva: „több keleti kultúrkincs vándorolt nyugatra, mint fordítva. ”
Kik voltak hát a szogdok? Szogdiát már a szkíták korában említi az Aveszta Szugda vagy Szuhda néven, a perzsa ékírások pedig Szuguda alakban. Hogy maga a szogd szó valójában mit jelent, ma sem tudjuk. Többen a szug = égni igébõl próbálják magyarázni s e szerint a szogd „tisztító tüzet” jelentene. A szodgoknak saját folyóírásuk volt már Kr. születése táján (az arameus abc betûivel!) s igen jelentõs volt a pénzverésük is (több, mint 2500 érme került elõ eddig!) így maga a használt nyelv hovatartozása nem kétséges: az iráni nyelvcsaládba tartozott. Nagy jelentõségû felfedezés volt 1932-ben, amikor a Mug hegységben, egy barlangban kosárba rejtve rátalált egy pásztor 97 db papírra és fára írt szogd, türk és kínai nyelvû dokumentumra, mely az arabok elõl a hegyekbe menekülõ Devastics (708-722) szogd dikhán (dekhán: fõnök, fejedelem, nagybirtokos) levéltára volt. Már a III. századtól ismertek szogd nyelven írt manicheus, buddhista és keresztény szövegeket. Érdekességként megemlítem, hogy amíg az arabok úgy kezdték leveleiket: „Allah nevében”, a szogd királyok így: „Isten nevében”. Ugyanakkor az is tény, hogy a szogdból fejlõdött ki az ujgur és a mongol, sõt a mandzsu írás is. Szogdia Közép-Ázsia legjelentõsebb és leghatalmasabb állama volt, vezetõ rétege minden bizonnyal a kínaiak által jüe-csiknek nevezett kusánok (késõbb: heftaliták) közül kerültek ki az I-VI. században, majd amikor a türkök 563 és 567 között megverték a heftalitákat, a türkök fennhatósága alá kerültek. Ez az állapot a VIII. század elejéig tartott, amikor is a rendkívül harcias arabok hódításai szolgasorba süllyesztették Szogdia lakóit is. Közép-Ázsia és egész õstörténetünk szempontjából alapvetõ volna az arab források megismerése, amelyeknek lényegében semmiféle magyar fordítása nem létezik, sõt a forráskiadások tudományos nagykönyvtárakban is alig hozzáférhetõk. ... Az igazi fõváros Szamarkand, az ókori Marakonda volt, amely az ókori Afraszijáb területén állt. Afraszijáb szerepel Abulkaszin Manszúr Firdauszi híres Sahnamé-jában (A királyok könyve), valójában azonban nemcsak Irán õsellenségének Turán királyának neve volt Afraszijáb, hanem a Szijáb csatornának is, amely az éltetõ vizet adta Szamarkandnak.
Szogdia négy legfontosabb városa, illetve erõdítménye volt: Afraszijáb, Pendzsikent, Kafír-kala és Varaksa. Ezen kívül természetesen számos vár, erõsség és város létezett Közép-Ázsiában, azaz Korezmben, Tokharisztánban, Fergánában, a Csú völgyében (Csács vagy Sás, azaz Taskend vagy Taskent), Szogdiában és Baktriában (Merv, Khoszróv-kal, Berkut-kala, Kujuk-kala, Tok-kala, Hajabad, Ak-Besim, Dzsangaltepa, Aultepa stb.)
Mind között a legnevezetesebb és a régészeti ásatásoknak köszönhetõen a legjobban ismert: Pendzsikent. Az õsi Pendzsikent négy részbõl állt: a fellegvár (a citadella, középen a toronyvárral vagy lakótoronnyal / donzson és a palotával), a falakkal védett város (a sahrisztán, e kettõ együttes területe 15 hektár volt), az elõvárosok és a nekropol. A szogd kézmûiparosok világhírûek voltak három dologban: az üveggyártásban (õk tanították meg 428-ban a kínaiakat is a különleges technikával fújt üvegedények készítésére), a textilkészítésben és az ezüstmüvességben (jelentõs arany-, ezüst- és vasbányáik voltak). A szogd kereskedõk elsõsorban ezeket a termékeket árulták, de nagyban ûzték a ló- és a kínai selyemkereskedelmet is. Pendzsikent városában két templomot is feltártak. Ezekben oltárok is voltak és gyönyörû falfestmények. Az egyik legnevezetesebb az ún. királyt gyászolók képsora a II. templomból. Maga a fellegvár két részre tagolódott, egy belsõ ée egy külsõ részre. A 2000 négyzetméteres belsõ részben állt a lakótorony (romos falai 10 m magasságig megvannak). A palota igen súlyosan megrongálódott az arab ostrom utáni tûzvészben, így az egykori igen gazdag falfestményekbõl, reliefekbõl és fafaragásokból csak töredékek maradtak. Maga a városfal 2,2 m széles volt és alapozás nélkül épült! Ez az igen sajátságos építési mód megvan a korai magyar építkezéseknél is, pl. Somogyváron. A legépebben a város lakóházai maradtak meg. Összesen több. mint 50 helységet tártak fel. Ezekben találtak rá a legszebb falfestményekre is. Ezekben a lakóházakban Kr. u. VI-VII. században 80-90 nm-es díszes termek voltak - gondoljunk most arra, hogy a magyarok még, állítólag a XIII. században is zömmel földbe ásott 3-4 nm-es putrikban éltek volna! - a falakon mûvészien festett valóságos galériákkal. Jogos arra gondolni, hogy Szogdiában (is) festõiskolák mûködtek. Ugyanakkor rendkívül szépen faragott fa oszlopok és falmezõdíszek is megmaradtak hét helyiségben.
Atilla nyári palotája kapcsán már volt errõl szó. Nem Rómától és Bizánctól tanulták a hunok és az avarok ezt a mûvészetet, hanem Közép-Ázsiából hozták magukkal. A lakóházakban megmaradt falfestmények és reliefek azt bizonyítják, hogy ennek az ábrázoló mûvészetnek az egyik gyökere India volt (Pancsatantra). Különösen érdekesek a III. objektum ábrázolásai. Itt páncélos lovagok, áldozati oltárok, könnyû lovasok figurái láthatók, istennõk, démonok és egyéb lények között. A VI. objektum 6,8 x 6,7 m-es fogadó termében lévõ jelenetek különösen érdekesek. Hárfán játszó hölgy, páncélos vitézek a déli falon, az északi falon viszont nap- és holdkoronás király, mellette baldachin alatt lakomázó elõkelõségek. Nem mindegyik jelenet értelme világos. A XXII. objektum 1. sz. helyiségében a nyugati és az északi oldalon egy vár elõtt lezajló harci jelenetet látunk, amely párbajnak tûnik. A pendzsikenti ábrázolások szinte kimerízhetetlen forrásai a VI-VIII. századi mûvelõdés- és kultúrtörténetnek. ....
Szogdia emlékeit áttekintve láthatjuk, hogy - a korábban megismert korezmi, baktriai, kusán és pártus anyagokkal együtt - egy hatalmas közép-ázsiai s részben innen kisugárzó belsõ-ázsiai kultúra maradványairól van szó. A kapcsolatok mélyek és kölcsönösek. Pendzsikent és Afraszijáb esetében tetten érhetõ, hogy egyazon mûvészeti iskola tagjai és mesterei dolgoztak itt és ott, ugyanakkor számos részlet utal arra, jelentõs szerepe volt az india mûvészetnek is, elsõsorban a kusán birodalmon keresztül. (Innen származnak az elefánton vadászó képtípusok is.) De elvitathatatlan, hogy a hellenisztikus idõszak görög hatásai is meghatározóak. A szászánida Irán igen jelentõs befolyásáról a késõbbiekben lesz szó. Vizsgálat tárgya Tibet szerepe. Felmerül a kérdés:a magyar õstörténet szempontjából mi az igazi jelentõsége Közép-Ázsia rendkívül fejlett kultúrájának és népességének? Nyilvánvalóan nem az, hogy az iráni nyelvû szogdok rokonaink volnának. Ám ha abból indulunk ki, amint tettük ezt eddigi vizsgálódásaink során több ízben is is, hogy a magyarság õsi szállásterülete a Kr. e. idõktõl a Kr. u. VII. század végéig a Káspi-tenger északi, keleti és délkeleti területein volt, akkor nyomban rendkívül jelentõssé válik mindaz, amit Közép- és Belsõ-Ázsia területének õstörténetérõl eddig megismerhettünk. Szogdia története igen fontos adatokat szogáltat arra nézve is, hogy mikor és miért hagyták el õseleink ezt a földet?
Az egyetemes köztörténetbõl ismert, hogy Kr. u. VII. században az arabok rendkívül nagy katonai erõvel hódították meg az ókori Kelet legnagyobb részét (Szíriát, Palesztínát, Perzsiát), így 630 táján a hódító arabok csapatai betörtek Közép-Ázsiába is. 673-ban már ostrom alá vették Szamarkandot és birtokukban tartották Khoraszánt. ....
O. I. Szmirnova jó negyedszázaddal ezelõtt közzétette a minket érdeklõ adatok jelentõs részét, amelyekbõl kiderül milyen elképesztõen hatalmas anyagi és emberáldozattal járt az arabok inváziója.
Nisza városától az arabok hétmillió drachmát követeltek, Merv városától kétmillió drachmát, valamint töménytelen búzát és zabot, teherhordó állatokat, szöveteket és meg nem nevezett számú fiatal rabot és rabnõt. Buchara fejedelemasszonyával, a katunnal (!) 674-ben kötöttek békét az arabok s ekkor Zájád fia Ubájdullah követelt: egymillió drachmát, kétezer begyakorolt, kíváló bucharai íjászt, és foglyul ejtett még négyezer bucharait. Szamarkandban hétszázezer drachmát kellett átadni, valamint a város elõkelõi közül számos túszt. Korezmben nészázezer drachmát fizettek. Khoraszánban, ahová Muhallabb kíséretével betelepedett, húszmillió feletti (!) drachmát követelt, valamint rabokat, lovakat, kikészített bõröket féláron, összesen ötvenmillió drachma értékben! (1 drachma - 3 gr ezüstrõl számítva kb. 30 mai Forint, azaz másfélmilliárd Forint! A szerk.) Még súlyosabbá vált a helyzet, amikor a VIII. század elején Kutejba ibn Muszlim vette át a fõparancsnokságot, aki a legkegyetlenebb és leggonoszabb arab vezér volt. Különösen fontos a 712-ben Szamarkandban kötött megállapodás, helyesebben békediktátum, amely fennmaradt az eredeti arab nyelven és perzsa fordításban is. Eszerint Szogdia egyszeri alkalommal kétmillió drachmát fizet azonnal, majd évente kétszázezer drachma adót. Egy ezüst drachma 3 gramm súlyú volt, kétszázezer drachma tehát hat mázsa ezüstöt jelentett. Pajkand városában 705-706-ban annyi arany és ezüst ékszert raboltak össze, hogy az összsúly meghaladta a 150000 miszkált, azaz 637,5 kg-ot. A tárgyak egyharmada arany istenszobor volt (212,5 kg súlyban). Kutejba Bucharától újabb évi kétszázezer drachmát követelt a kalifa számára és évi tízezer drachmát a khoraszáni emír számára. Ezen felül rengeteg takarmányt és tüzelõt. Évszázadokon keresztül kellett töménytelen gabonát szállítani az araboknak. Korezm királyától, Csigántól Kutejba százezer rabot követelt és ugyanennyi darab szövetet. Kes uralkodójától, Vajk-tól tízezer rabot kívánt. Az arabok követeléseit teljesíteni kellett a vadállati kegyetlenkedéseik miatt. Kutejba egy ízben négyszázezer foglyot mészároltatott le egy helyen! .....
Most fel kell tenni két kérdést. Az egyik: honnan volt ennyi vagyoni tartakékuk az ittenieknek? A másik: honnan vettek ennyi rabot és rabnõt? Az elsõ kérdésre választ ad a régészeti emlékanyag. A másodikra is utalnak a források. Elsõsorban a türköket adták át fogolyként és rabokként. Ibn Kordádbeh említi, hogy a rabok gúzok(ogúzok) voltak. A Hudud al-Alam is türk rabokról szól. Az arabok rendszeresen követeltek ifjú rabokat és szép rabnõket, valamint katonának való kemény férfiakat. Az elõbbiek zömmel Közép-Ázsiából kerültek ki, az utóbbiak elsõsorban a Kaukázus vidékérõl. Álláspontom szerint õseink éppen az arab hódítások miatt (a rabság elkerülése végett) hagyták el õsi földjüket a VII. század harmadik harmadában és vonultak egyrészt északnyugat felé, a Volga vidékére, másrészt a Volga deltájához és a Kubán-völgyébe (Kazária), harmadrészt pedig a Kaukázus vidékérs (szavárd magyarok). Nyilván voltak olyan népcsoportok is, akik az avarokkal együtt már ekkor eljutottak a Kárpát-medencébe, hiszen a IX. század végéig - s ez éppen a magyar honfoglalás ideje! - egységes területként kezelendõ a keleti lovas népek birodalma a Bécsi-medencétõl Közép-Ázsiá-ig.

599

A kazár nagykagán, hét nemzet uralkodója és hét világtáj ura levelet küld Maurikios bizánci császárnak, hogy uralma alá vetette a fehér hunokat, az avarokat és az ogor népet.

GK

Kazária

Az ázsiai turkok khánja, Türk Sád levelet küldött Maurikiosz császárhoz (uralkodott 582-602), melyben többek közt azt írta, hogy meghódította a nagy és népes ogor népet, amely a Fekete Til (-Volga) mellékén lakik, s melybõl egy rész, avar és khun nemzetség, Justinianus császár idejében Európába költözött és avar néven szerepel.
(E két utóbbi jelentés látszólagos ellentmondását feloldandó, keressünk támpontot szerzõinknél.. Most csak azzal a felvetéssel élek, mi van, ha mindkettõ híradás igaz, vagyis a kazárok azonosak a turkokkal? A szerk.)
BJ2 436.o.-n találunk valamit a megoldásra: A türk birodalom szétesése a kazároknál akkor kezdõdött, mikor a türk dinasztia kezébõl a Talmudot tanult helyi kazár vezérekre támaszkodó fejedelem kivette a hatalmat a vallás és isten nevében. ... Egy jó évszázad alatt Kazária megszûnt a laza szövetségben élõ hatalmas türk nomád népek szabad országa lenni. A Talmud útmutatásai szerint egy aránylag kis csoport titkos összeesküvéssel fokozatosan beépült az egyes törzsekbe. Mikor Obadja a nyílt színre lépett, s meghirdette a mindenki számára kötelezõ új hitet, tulajdonképpen tudva - nem tudva a kazár nép kiírtását kezdte meg. ... Obadja a törzseket egymás ellen játszotta ki, buzgón sürgetve a Talmud elismerését. Behívta az úz és besenyõ seregeket. Zsoldosaivá tette õket és Sarkel városában a véres háború végén már idegen zsoldosok õrzik a kazárok nélküli Kazáriában a mintegy 200 elzsidósodott kazár vezetõ család hatalmát és vagyonát.
A magyarok a felkelõk oldalára álltak. ... Ismét õsi gyakorlatuk szerint jártak el: kitértek a rájuk zúdított seregek elõl és az Etelközbe húzódtak.

NGY
36.o.

Volga-mellék

Kr.u. V.szd.

(A bizánciak Atilla halála után) ... Bizakodtak a hatalmas erejû lovas népek pusztulásában. Ám, már az V. szd. második felében megemlítik a források az új népeket, a türköket, azután a szabirokat, az onogurokat, az ugorokat (urogokat), a szaragurokat és az avarokat. Ez számunkra akár érdektelen is lehetne, ha nem tudnók, hogy a világon mindenütt bennünket magyarokat mind a mai napig on-ogurok-nak (onogri, ungri, hungri, Ungarn, Hungaria) neveznek. Ez több, mint meglepõ! Ez õstörténetünk egyik kulcskérdése!
A szabirok, akiket Rasid ad-Din szibireknek mond, adtak nevet egy városnak, majd az pedig egész Szibériának. Priszkosz elmeséli, hogy az Altáj vidékén az V. században megtámadták a szabirokat az avarok (Abares), õk pedig elûzték az onogurokat. A szabirok - Prokópiósz, Theophylaktosz és Jordanes szerint - hunok, akik éppen hogy nem vesztek ki, hiszen a VI. században többször is szerepel Gorda nevû királyuk, aki meg is keresztelkedett.
De kicsodák a türkök (turkok) és honnan származnak?
Eredetmondájuk szerint egy nõstényfarkastól származnak, a kínaiak azonban feljegyezték, hogy a Szelenga folyótól északra, az Altáj hegység vidékén éltek és elsõsorban vasverõ kovácsok voltak. Aligha tévedünk, ha feltesszük,hogy a türkök a belsõ-ázsiai hunok (hiung-nuk) leszármazottai, akiknek fejedelme, Bumin kagán 552-ben legyõzte a zsuan-zsuanokat, majd a heftalitákat és a kirgizeket is.
A türk birodalom két részre oszlott, a keletire és a nyugatira. Az egyik 12, a másik 10 törzsbõl állt. Mindkettõt, de kivált a keletit szinte szakadatlanul a kínaiak veszélyeztették.

BK2
25-28.o.

Altáj - Kaukázus

VI. szd. vége
VII. szd. elsõ harmada

Bizánc a latin kelet-római birodalomból görög bizánci császársággá alakul és történelmi tényezõ lesz. Szemben a nyugat-római birodalommal, ahol a beépülõ germán elem szétrombolja a birodalmat, a Bizáncba beépülõ hun, trák, törk, úz és alán elemek asszimilálják azt. Justiniánus azonban még nem végzett az építéssel, amikor I. Kosruval az újperzsa imperializmus újra támad. Az egész régió meghatározó turáni népei véreznek ki ebben az eszeveszett öldöklésben, ezáltal megszûnik a népek állandó utánpótlása is. Az újperzsa birodalomnak csak a vezetõi árják, a tömegek turániak. A két kivérzett birodalom felett megjelenik egy újabb, fanatikus imperializmus, az arab. Aki eddig a perzsáktól félt, az mostantól kétszeresen kell féljen: erõszakos, türelmetlen, tûzzel-vassal térítõ, a legyõzötteket teljes belsõ lényegükben fenyegetõ veszélyt hoznak. De ez csak az apáknak keserves, a gyerekek már az új rendbe nõnek bele.

PV

600 körül

....Itt emelem ki Hunyadi László ötvösmûvész egyik nagyon fontos kutatási eredményét, mely szerint a Hun királyi ékszerkészlet darabjai nemcsak az általam alkalmazott módszer segítségével azonosíthatók. A Hun kincs legfontosabb darabjainak egyik fõ jellemzõje - úgy is mondhatnám, hogy egységesítõje, - hogy nagy méretû zafír kövek díszítik õket. Ezek a zafír kövek egyetlen lelõhelyrõl származnak - egy ceyloni bányából, - ásványtanilag teljesen azonosak, világoskék selyemzafírok, csiszolási módjuk is teljesen azonos. Fontos tény, hogy a lelõhely (bánya) a Kr.u. 600 körüli idõkben kimerült. Hunyadi László az általa megvizsgált kincseken már 173 darab zafír követ azonosított - hangsúlyozom: mindegyik kõ olyan ékszer díszítõeleme, amely az aranymûves elemzés alapján is egy csoportba sorolható (Hunyadi László szíves közlésébõl). Természetesen ilyen selyemzafírok díszítik a Magyar Szent Koronát is.

CSL
188.o.

VI.szd. vége - VII. szd. eleje

... Az orosz õskrónika, amelyet sokáig Nesztor-krónikának neveztek, úgy meséli, hogy a szlovének õsidõkben is a Duna mentén laktak s onnan szorították ki õket a „volochok” a Visztula vidékére. Az avarok hadakoztak a szlovénekkel és erõszakoskodtak a duljeb asszonyokkal, mert utazásain minden avar öt-hat duljeb asszonyt fogott a taligája (szekere) elé s így büszkélkedve húzatta magát..... Fredegar krónikája is megerõsíti a szlávok (vendek) kiszolgáltatottságát, akiknek nemcsak együtt kellett harcolniuk a „hunokkal”, nemcsak adót kellett fizetniük, de az avarok szabadon „használták” asszonyaikat és leányaikat is! Ez váltotta ki ezután, hogy 623-624-ben a vendek fellázadtak és egy Samo nevû frank kereskedõ vezetésével többször is legyõzték az avarokat. Samo 35 évig uralkodott, de a vend asszonyokat õ sem vetette meg, mivel 12 feleségétõl 22 fia és 15 leánya született.
A VII. század elsõ harmadában, átmenetileg meggyengült avar birodalom tette lehetõvé, hogy a késõbbi Galíciából, a horvátok és a szerbek õsei levonuljanak a Száván túlra, a mai hazájukba. Samo, akinek egykori székhelye Bécsben lehetett, örökségét utódai nem tudták fenntartani, s amint Szent Virgil legendája hírül adja, nem sokkal Samo halála után az avarok a karantánok lázadását leverték és ismét urai lettek a Kárpát-medencének egészen az Enns folyóig.

BK
41-42.o.

Kárpát-medence és környéke

602

Baján kagán halála.

BJ2
405.o.

Kárpát-medence

602

Megépül az oroszlános szentély.
folytatás alant:

BJ3
126-142.o.

Esztergom

BJ3 126-142.o.
.... a szentélyépület Kr. u. 602-ben épült. Ezt bizonyítják a benne lévõ palmettás, indás és akantuszleveles kõfaragványok és oszlopfõk. Ugyanis ez nem nyugati hatás, hanem a Pártos Birodalomban (romokban ma is) látható templomi díszítésekkel azonos, ahol szintén megtaláljuk a László Gyula által „indás” népnek nevezett pártos-avarok hasonló „indás” díszítéseit.
Az esztergomi vár középkori állapotától el kell választani mindazokat az épületrészeket, amelyek a középkori ráépítések elõttiek. Ezeket a régiségeket az Árpád-kori lakótoronynak, várpalotának és várkápolnának nevezett épületeken találhatjuk. Ha eltávolítunk minden keresztyén vallású igyekezetet a régi épületek „egyháziasítására”, úgy a kövek összeillesztésénél, formájánál, ragasztóanyagánál, a boltozatok kialakításának nyugaton jellemezett „szokatlanságában” nem a koragótikát, hanem a legtisztább pártos birodalmi építészeti stílust találjuk, ami százára látható ma is a közel-keleti romtemplomoknál. Aki csak egy ilyen „pártiai” templomot látott, annak nem idegen az esztergomi várkápolna építészeti stílusa, a rózsaablak keretelése, az attikai lábazaton álló oszlopok saroklevél-díszítése, az akantuszleveles oszlopfõk, az oszlopfõk szögfejdíszítéses abacusa, a két mellékkápolna kapuja felett húzódó cikkcakkos (asszír hatású?) díszítés. Ugyanúgy a várkápolna északi - normann ívesnek nevezett - kapuja feletti nyolcágú csillagforma is tiszta mezopotámiai motívum (Istár-csillag).
A „királyi ülõfülke” (iszonyú nevetséges elnevezés a régészeti szakirodalomban) belsõ ívén látható palmettás díszítés is teljesen pártos-avar mûvészeti elem, ami még jobban megerõsíti azon állításunkat, hogy a várat a hun-avar idõkben építették, mert hiszen ha a szentély díszítése ebbõl az idõbõl ered, a kõfal, melyen a díszítés van, nem származhat késõbbi korból. Ugyanígy a szentély figurális díszítése, a palmettás korongba foglalt, jobb elsõ lábát emelõ oroszlán a bábeli kozmológikus szemlélet vallási szimbóluma, mely bábeli ékírást és vallási törvényeket jelentõ jelképeket visz.
De megerõsíti a bábeli-pártos mûvészet esztergomi jelenlétét az a két fej, amely a kápolna északi falának két szélsõ oszlopfõjén található. .....
Ha valaki foglalkozik az iráni történelem pártos birodalmi mûvészetével és szobraival, akkor azonnal felismeri a két arcot, és éppen ez az egyik fontos közlés, melyet itt bizonyítunk. Az az oszlopfõ, melyet a „magyar kõfaragó” fejének hirdetnek a kápolna mûkincseinek leértékelõi, senki más, mint a Pártos Birodalom alapítójának, Nagy Arszáknak a feje.
Hasonlítsuk össze a pártos birodalmi hasonmásával, mely a Kr. e. 200 körüli évekbõl ered. Az azonosság meglepõ, és kétségteleníti megállapításunkat Nagy Arszák életnagyságú szobra, ahol ugyanez az arc látható. Az esztergomi szentély tehát az õsi bábeli-pártos-hun-avar-magyar hagyományokat õrzi, .... mely tökéletes mása a ladasi Gudea, Ur-Nin-Girsu papkirályok szoborfejeinek. Ezeknek fejdísze a sumér kultúrreneszánsz félreérthetetlen és egyéni, sehol meg nem található sajátossága.
De a bábeli-pártos hagyatékot õrzi maga a királyi szentély is, melyet profánul „ülõfülkének” neveznek......
A várkápolna két mellékkápolnás alaprajza is pártos birodalmi hagyomány. Ugyanezek az alaprajzok jellemzik a sumér-bábeli-pártos templomi szentélyeket, és az „ülõfülkének” nevezett helyiség az, ahol az esztergomi mellékkápolnában a királyi trónig terjed az északról és délrõl jövõ, egymással szembenézõ 7-7 oroszlán sora - ez a királyi hatalom legfelsõbb és legtitkosabb szentélye volt Esztergomban is és a pártos Babilonban is.
... a papkirályi szentélyben gyûlt össze a királyi hatalmat gyakorló testület, amelyik állt: tizennégy oroszlánból és az elõttük trónoló királyból, aki nyilvánvalóan az oroszlánok feje volt, s mint tizenötödik, vagyis a teljes, a fénylõ, a tiszta, az igazi, a tökéletes, a sok ezer éves teokratikus uralmi rend legmagasabb és Istentõl kapott hivatását gyakorolta - égi oroszláni minõségben. ... Itt most azt a fontos adatot kell megemlíteni, hogy az emberiség ez ideig ismert „elsõ” törvénykönyve a sumérföldi nagy uralkodónak, Ur-Nammu-nak a kódexe is törvénybe iktatja a hónap tizenötödik napjára esõ holdtöltét, amikor így rendelkezik: „ditil-la (ítélet) tizennégy bíró döntésével csak a tizenötödik napon hozható.”
Ez az õsi törvény egyszeribe magyarázatot ad nekünk arra, hogy az esztergomi várkápolna nem „kápolna”, hanem a királyság legfelsõbb székhelye, ahol a tizennégy oroszlán legfõbb bíróként ítél a tizenötödikkel, a királlyal - aki a Nap fia - élet és halál felett.
Elsõnek vesszük a sumérnak nevezett mah-gar nyelv ditil-la szavát, mely a mai magyarban í-tél-let, vagyis olyan bírói döntés, mely vagy felment, vagy halálra ítél. A magyar nyelv az ítélet szót régen csak akkor használta, ha valóban az „életrõl” volt szó, és még az Árpád-házi királyok írásaiban is ez úgy van rögzítve, hogy a legfelsõbb döntésüknek jogi formulája tartalmazta az „inter leones”, azaz az „oroszlánok között” kifejezést. Most láthatjuk, micsoda lelkiismeretlenség kell ahhoz, hogy „ülõfülkének” nevezzük azt a szentélyt, ahol az élet és halál urai, az oroszlánok jöttek össze a Nap fiával abban a tudatban, hogy az égi királyság földi ügyeit intézik tisztán a fényben, és azon a napon, mikor az égen nincsen semmi árnyék, így az „oroszlánok között” megtörtént a legfelsõbb intézkedés.
Ugyanis a tizenötödik napon teljes a fény.
A Nap Úr nappal önti életet adó erejét a földre, és amikor nyugovóra tér, a telihold helyettesíti minden erejével. És ezen a napon a telihold is oroszlánná válik. Ezért találjuk Ur városában tömegével azokat a kultikus célokra használt edényeket, amelyeken két bika és két oroszlán jelzi a holdtörvényt. Ugyanis a sorrend ez: „telihold (oroszlán) - fogyó hold (bika) - újhold (bika) - telihold újra (oroszlán).” Az ítélet tehát valóban „inter leones”, vagyis „oroszlánok közül” ered, mert a király szentélyben ül a tizennégy oroszlánnal, és ezen a napon a Nap Úr mint oroszlán adja a fényt, a bölcsességet, az igazságot, hiszen tudjuk, hogy a Nap háza az Oroszlán csillagképe, és ezen e napon az Ur-Mah (hatalmas úr) a neve ennek az égi oroszlánnak éppen azért, mert akkor is erõben marad, amikor a Nap Úr alászállt. Az égen az oroszlán-telihold ragyog. Nincs sötétség. Nincs árnyék - csak fény, fény, mely a bölcsesség a fejben és igazság a lélekben.
Ezért kell tehát az ister-gami oroszlánokat a magyar néphagyomány legdrágább kincsének és legnagyobb szentélyének tisztelni és megbecsülni: Itt volt a világ közepe.
Ugyanis ez a királyi székhely volt a magyar népi öntudatban a világ közepe. A király pedig a négy világrész ura. Ugyanazt a királyi címet viselte, amit jó ötezer évvel elõttünk a Nap-Ur, Nib-Ur, Nimrud atyánk szent városának ... fõpapjai adományoztak.

VII.-IX.szd.

A nagyszentmiklósi kincs keletkezése. Pataky László olvasta el a rajta lévõ 36 rovásírással leírt, valószínûen avar szót. (béla, kiskán, Gelse, Csobánc, Tenyõ, Senyõ, Kenéz, Bessenyõ stb.)

PV

Dél-Magyarország

619

A türk hatalom megingásakor bekövetkezett átmeneti zavarokat az onogurok - kiváló vezérrel az élen - a maguk elõnyére kihasználták. A VII. szd. már bizonyos fokú önállóságban találta az onogurokat, amit az is bizonyít, hogy a Ravennai Anonymus 680 után, de a korábbi források nyomán készült mûvében is már azt írta, hogy a Meotisz mocsarainak vidékén van egy Onogoriának nevezett ország. Itt laktak az onogur törzsek ez idõben. Élükön a Gyula nemzetségbõl származó fejedelmek állottak. Ismerjük Orkán nevét, minthogy kedvelt személy volt a bizánci udvarban. Unokaöccse, Kurt (vagy Kürt) túszként már fiatalon a császári udvarba került, ott nevelkedett fel, 619-ben pedig a keresztyén hitre tért - majd 630-635 körül Herakleiosz császárral megújítván a két nép között eddig is meglévõ szövetséget, visszatért hazájába.
Az onogurok Kurt felléptéig a türkök hûbéresei voltak és a fõhatalmat az Ermi nemzetség gyakorolta felettük. Kurt elûzte õket az országból és a hatalmat a maga kezébe vette. Nevéhez fûzõdik a második, most már eredményes onogóriai térítési kísérlet. Bizánci és örmény papok jöttek, hogy az onogurokat Krisztus tanai számára megnyerjék. Munkájukkal szép eredményt értek el, amit a „Notitia Episcopatuum” is bizonyít.

NGY
82.o.

Onogoria

620-630

Szibel unokája, Kurt (Kovrat) a kök-türk birodalom hanyatlása idején visszafoglalja az egész Volga-teret és a Jajktól a Dnyeperig visszaállítja Irnik Onogur birodalmát. Egy emberöltõt áll ki a birodalom.

PV

Onogoria

622

A mekkai próféta futása.
Ötven év leforgása alatt Észak-Afrika arabbá lesz, a század utolsó évtizedeiben megkezdõdik Elõ-Ázsia uralom alá vétele. Végveszélybe kerül a sok ezer éves sumér örökség. Bizánc Kis-Ázsiára zsugorodik: egy parazita város és paraszti sorba süllyesztett, katonai közigazgatás és adózás alá vont vidék.

PV

Arábia

627

Baján avar kagán halála után egy nagyon érdekes eseten csodálkozhatunk, mely bizonyítja azt, hogy a nemzeteket összeforrasztó erõ mindig a nemzeti vallás. Ilyen nemzeti vallás volt a sassanida-perzsa birodalomban a szent tüzet tisztelõ zoroasztriánizmus (Ahura-Mazda és Ariman), ahol megtaláljuk a „Fény -Szüze”-Anahit istenanya kultuszát is a perzsáknak. A magyari népeknél pedig szintén nemzeti vallás lett a minden zsidó befolyástól mentes igazi Chrestos-hit, mely - mint láttuk - a történészek írásaiban szkítizmus, manicheizmus, nesztori keresztyénség, majd végül az ortodoxia által kiátkozottan, mint pogányság néven található. Itt is megvan a „Fény-Szüze” nevû Istenanya kultusz, mely Jézus Anyjában - Máriában - hiszi Anahita megtestülését és miután a Természetben érzi az Isten jelenlétét, így a „szent-tûz”-nek a tisztelete is e kultusz tartozéka.
Ugyanebben az idõben a bizánciak már judai-keresztyének, tehát a zsidó Messiási ideológia követõi és minden más vallást pogányságnak és „eretnekségnek” tekintenek - éppen úgy, mint a zsidók is.
Ennek a zsidó gyökerû vallási felfogásnak gyakorlataként Heraklios (610-641) bizánci császár elrendeli a „szent tûz” meggyalázását és saját maga is beleköp.
Ezt megtorlandó Kosroes Anosirvan II. (591-628) sassanida-perzsa uralkodó szövetséget köt a szent tüzet szintén tisztelõ avarok uralkodójával, Baján-fi-val, (akinek nevét nem jegyezte fel senki sem) és büntetõ hadjáratként együttesen megtámadják Bizáncot. Az avarok a perzsa szövetséges csapatok beérkezése elõtt legyõzték a bizánciakat és a bizánci kegyelmi követséget az avar Kagán Sabaraz nevû perzsa fõvezérhez utasítja, hogy õ szabja meg a békefeltételeket, és a Kagán seregével együtt elhagyja Bizáncot 627. augusztus 7-én. Azóta vallási ünnepe augusztus 7-e a görög szertartású - bizánci - egyháznak.

BJ2
405.o.

Bizánc

627

Bizánc utoljára fizet adót az avaroknak

CSL

(Kollautz, Randa, Zöllner, Haussig) egybehangzóan megállapítják, hogy a szlávok amorf tömegeit a steppei népek - elõször a hunok, majd az avarok, késõbb pedig a bolgárok - szervezték meg és õk ismertették meg velük mind a hadviselés, mind az államvezetés, mind pedig a mûveltség alapvetõ elemeit is. Többen azt is leszögezik (pl. Haussig), hogy a szláv nyelvek - különösen az orosz - tele vannak a steppei törökös népektõl átvett szavakkal.
Az avar telepítések hatalmas méreteinek tanújelei a többszörösen kimutatható, párhuzamos - északi és déli - szláv törzsnevek:
1. északon, Krakkó környékén a „fehér” horvátok, Dalmáciában a „vörös” horvátok,
2. az Odera-Elba vidékén a szorbok, a Balkánon a szerbek,
3. a mai Morvaországban a morvák, a balkáni Morava folyó mentén Bíborbanszületett Konstantin császár „nagy Morávia” - jának morvái,
4. az északnyugati Kárpátokban a szlovákok, akiknek magyar neve tót, a Dráva-Száva közén a szlavónok - magyarul szintén tótok (v.ö. Szlavónia középkori „Tótország” nevével) -, nyugatabbra, Karantánia-Krajna-Isztria vidékén pedig a szlovének (v.ö. Szlovákia „Slovensko” nevével),
5. az Odera-Elba környékén élõ vendek (szorbok egyik törzscsoportja) és a Dráva menti vendek.
Ezek szerint tehát az avarok tudatos, jól átgondolt katonapolitikai szempontok szerint végezték a szlávok széttelepítését. A népesebb, erõsebb törzseket, akiknek esetleges lázadásai komolyabb bonyodalmakat okozhattak volna, egyszerûen kettévágták: egyik részüket meghagyták északi telephelyeiken, a törzs másik fele lekerült délre, a balkáni avar gyepûre.
E történelmi és mûvelõdéstörténeti tények ismeretében elengedhetetlenül szükséges lenne az eddig szláv eredetûnek tartott sok száz magyar szó alapos felülvizsgálata is, mert igen valószínû, hogy túlnyomórészt fordított kölcsönzésekrõl van szó.

GL
I. 226-227.o.

Duna-medence gyepûi

630

Kovrat (Kürt) kagán újraalapítja az Onogur-Hun birodalmat. Fia Bat-Baján a Kaukázustól északra lévõ onogur törzsek uralkodója. E törzsek a Kazár Birodalom nyugati határõrtörzsei lesznek, székhelyük Lebédia. Vezértörzsük a Nyék, vezére Bat-Baján leszármazottja. Ennek lányát veszi majd feleségül Álmos fejedelem Kijevben.

CSL

Onogoria

630

...És itt kell megemlítenem a bolgár nevû népünket a Kárpátoktól keletre és délre. Visszatérek Kovrat-hoz, aki 630-ban az Azovi-tenger - Káspi - Volga - térségben szervezi meg a nagy Avar Birodalmat, és nem tudjuk, hogy miért nevezik ezt „Bolgár Birodalomnak” amikor fia Baján a Kárpát-medencében, Aszparik pedig a Don mellett uralkodik, és Baján országa nem bolgár, hanem Avar néven ismeretes a történelemben.
Ezt a titkot felfedi nekünk a sumír nyelv, ahol a BÚL vagy BAL jelentése: királyi jelzõ, dinasztia, szembenálló és lázadó is. A helyes tehát a BUL-GÁR, és láthatjuk, hogy a név valóban jellemzõje a népnek, mely - sajnos - nyelvében és vallásában elszlávosodott, de sok nemes faji tulajdonságát megtartotta mégis.

BJ2
490.o.

Azovi-tenger - Káspi-
Volga-térség

630

Ismeretes, hogy Herakleiosz (bizánci) császár korára esik a Szaszanidák utolsó, Bizánc megsemmisítésére irányuló erõfeszítése. Kezdeti sikerek után (magát a fõvárost, Konstantinápolyt is ostromolták) Herakleiosz császár Ninive mellett rendkívül véres csatában tönkreverte a perzsák seregét. Ebben a hadjáratban az onogur-magyarok hathatósan segítették a bizánciakat. Megemlítendõ, hogy Nesztor orosz krónikája direkt „ugrik”-ról beszél.
A perzsa hadjáratok befejezése után sem szakadt meg az értékesnek bizonyult fegyverbarátság, mert arra szükség volt a veszedelmesen terjeszkedõ arabok miatt. Bár az arabok a Szaszanida hatalom megdöntésében is részesek voltak, de erejük hovatovább félelmessé vált. Ebben az idõben két másik jelenség keltett figyelmet. Egyrészt az avarok pannóniai uralma gyengült meg, másrészt a volgamenti kazárok hatalma bontakozott ki veszedelmes arányokban. Herakleiosz, hogy mindkét történeti tényezõ várható következményeit ellensúlyozza, a szövetséges onogurokat igyekezett támogatni. Néhány évi kitartó munkával sikerült a bolgár törzsek segítségével 630 táján Kurt fejedelemnek megalapítania a maga onogur-bolgár birodalmát és abban egyesíthette a Fekete-tenger északi partvidékén élõ onogur, kuturgur és saragur-barszil bolgárfajta törzseket.
Kurt fejedelem nem tudta visszaállítani Atilla egész birodalmát és hatalma sem bizonyult tartósnak. Halála után az ország öt részre szakadt. Ekkor érhette az onogur törzseket a besenyõk támadása, amelynek idõpontja és körülményei ismeretlenek. Kurt-nak öt fia volt. Mikor Kurt meghalt, mindegyik fiú önálló fejedelem akart lenni és atyjuk intelme ellenére hamarosan szétváltak. Az elsõszülött Bat-Baján a hozzá hû törzsekkel ott maradt az õsi szállásföldeken, a második fiú, Kotrag, a kotrag törzsekkel a Don folyó nyugati oldalára költözött, a harmadik, Iszperich, a bolgár törzsek nagy részével megtelepedvén a Duna alsó folyásánál, megalapítója lett a dunai bolgár birodalomnak. Nevét a híres bolgár fejedelmi lajstrom is említi. Végül az ötödik fiú a ravennai Pentapoliszban táborozott le törzseivel és elismerte a rómaiak fõuralmát. Történeírásunk (Németh és Moravcsik) Bat-Baján onogurjait a mai magyarság közvetlen õseinek tekinti.

NGY
82-85.o.

Onogoria

642

Az arab támadások miatt megszûnik a Sassanida-Perzsa királyság. Az uralkodóház tagjai Merv-be menekülnek. Az arabok észak felé való terjeszkedésének iránya a volt Hebdali-Hun Birodalom (heftalita), az Aral-térség Chorezm-je és Trans-Oxania.

BJ2
411.o.

Káspi-térség

642

A szavárd (szabir) magyarok
A hatalmas területû Etelközben, egyesek szerint, a magyarok mindössze öt esztendõt töltöttek el, mások hosszabb idõre gondolnak, ám abban egységes a hivatalos álláspont, hogy õseink a Volga-Káma vidékérõl érkeztek Etelközbe. Rendelkezünk-e kellõ számú és súlyú bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy ez valóban így volt? Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár a magyarokat türköknek nevezi és ezt írta róluk: „a türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet elsõ vajdájuk nevérõl Lebediának neveznek... Ezen a helyen az imént említett Lebédiában folyik a Khidmasz folyó, amelyet Khingilusnak is neveznek. De abban az idõben nem türköknek mondták õket, hanem valamilyen okból szabartoi aszphaloi-nak („rendíthetetlen szavárdok”) nevezték... Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyõk között háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig (Kr.u. 950 tájáig!) szabartoi aszfaloi-nak hívják, a másik rész pedig ...nyugatra ment lakni, az Etelköz nevû helyekre... A türköknek az elõbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, elõbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják õket, és gyakran hoznak választ ezeknek”. Mit jelent ez a leírás? Elõször is azt, hogy a magyarokat szavárdnak, szabirnak is nevezték. Másodjára pedig azt, hogy a szabir-magyarok szállásterülete, õsi földje, bizony nem az Urál vidékén és Nyugat-Szibériában volt, hanem a Fekete-tengerbe ömlõ Kubán folyótól délre, tehát a Kaukázus vidékén! Igazolja-e más forrás ezt? Igen. Al Bakri arab utazó is ugyanezt írja: „A magyarok a besenyõk országa és az eszkil bolgárok között laknak... Másik határuknál, amely eléri a pusztát egy hegy van. Ez alatt a hegy alatt a tengerparton egy nép van, amelyet ugunnak neveznek. Keresztények és mohamedánok országával határosak, amely Tiflisz (Tbiliszi) országához tartozik. Itt kezdõdik az örmények földje! A szabirokról elõször Priszkosz rétortól hallunk, aki elmondja, hogy a Kr. u. 463-ban a szabirok elûzik az onogurokat. Általános vélemény szerint ez az esemény Szibériában történt, ám ha kemény kritikával nézzük a forrásokat, azt kell mondanunk: ez egyáltalán nem bizonyos. Az onogurok, akiknek keleti szomszédai a szabirok (Theophülaktosz Szimokattész és Menandrósz szerint) a VI. században is a kaukázusi alánok mellett laktak. A szabirokat az avarok gyõzték le, az avarokat viszont a türkök verték meg (558 ill. 552-ben). 576 után a türkök meghódoltatták a szabirokat is. Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabir volt, õsmagyarokat kell lássunk a szabirok egy részében. A szabirok nyelvét nem ismerjük (ugyanígy volt a szkítákkal, a szarmatákkal, a hunokkal és az avarokkal is!), egyesek szerint talán (?) törökök, eredetüket azonban sûrû homály fedi. Mivel a szaragurokkal együtt az V. század végén Georgiában (Grúzia) és Arméniában (Örményország) harcolnak, s ugyancsak a Kaukázusban volt Onogoria is, erõsen feltehetõ, hogy a szabirok egy része a türkök által legyõzött avarok szorongattatása következtében mozdult ki a Kaukázus vidékérõl. 576-ban a szabirokat meghódították a türkök s az uralmuk mindaddig fennállt, amíg az onogur Kovrat létre nem hozta országát Kr. u. 630 körül. A nekünk nevet adó onogurok (v.ö. ungar, hungarus, venger) hunok lehettek, akikre késõbb „ragadt” rá a „keveréket” jelentõ bolgár-török név. Egyik királyuk Gordasz (azaz: Ogurda) már a VI. század elején megkeresztelkedett és hogy itt a korai kereszténység nagyon erõsen gyökeret vert, bizonyítja Ravennai Geográfus adata, mely szerint a Kubán folyó vidéki Patria onogoria-ban még a VII. század elsõ felében is onogur püspökségek voltak! Ogurda testvére Maugerisz (Muagerisz olvasat is van), azaz Mogyeri volt, a Kaukázusban jelentõs város volt Madzsar a Kuma folyó bal partján, nem messze a Káspi-tótól. Ibn Battuta korában még Nagy-Magyar város virágzott. 1829-ben a romjait felkereste Ógyallai Besse János (!). sõt az Amu-Darja mentén is létezett (kazak és üzbég földön 1967-ben is megvoltak!) négy Madzsar nevû falu. J. Malalasz Maugerisz-történetét egészíti ki Prokopiusz, aki a bolgárokat úgyszintén hunoknak tartja. Az onogur Kovrat halála (642) után öt fia már nem tudott ellenállni a kazárok támadásainak, s így az onogurok és szavárdok (szabirok) több részre szakadtak.

BK2
57-61.o.

Dentumagyaria

VII. szd. dereka

A kazár hatalom a VII. szd. derekán gyors iramban nyomul elõre nyugati irányban. Kezdetben csak Itil (a mai Astrahán) volt kezükben, késõbb elfoglalták a Derbenttõl északra fekvõ Szemendert és Balandzsárt, majd elvették az onoguroktól Sarkelt (Fehérvár, Bjelavéza), a Don alsó folyásánál épült hatalmas erõdöt.

NGY
85.o.

Onogoria

670

Újabb támadó kelet felõl, a kazárok, akik már a kök-türk hódítás kezdete óta a Jajk-Észak-Káspi térben élnek. 10 évig folyik a védekezés, de mivel Kovrat (Kurt) meghal, fia Bat-Baján nem tudja megtartani a birodalmat, az szétesik. Iszperik (Aszparuh) kiválik hat bolgár törzzsel az élet-halál harcot vívó birodalomból és 678-ban az Al-Duna, majd a Balkánra költözik, ahol megalapítja Bolgáriát.

PV

670-680

Az úzok egy része kazár néven a Volga-Don-Kaukázus vidékre költözik elfoglalva az Onogur birodalmat. Õk lesznek azok, akik úz és besenyõ néven 200 év múlva a Don-Dnyeper térbe nyomulnak.
Doni birodalmuk másfél évszázad után felbomlik, maradékuk elszlávosodik és kozák néven él tovább harcias népként, kisebb töredékeik a rokon Bolgárországban és Magyarországon telepednek le és olvadnak be.

PV

Kazária
Õstörténetünk újabb rejtélyes fejezete fûzõdik a kazárokhoz. Bíborbanszületet Konstantin bizánci császár ugyanis hírneves munkájában (De administrando imperio cap. 38.) azt írja, hogy a magyarok („a türkök népe”) régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, majd így folytatja: Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán ... nemes kazár nõt adott feleségül a türkök elsõ vajdájának, Levedinek. Késõbb a kazár kagán magához hívatta Levedit, mondván neki: „engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak”. A bizánci császár szerint tehát a magyarok a kazárok alávetettjei voltak, ugyanakkor egyenrangúként „együtt harcoltak”.
Ámde kik voltak a kazárok? Valójában azt sem tudjuk mit jelent a kazár szó? Van olyan vélemény, hogy az ujgur qasar szóból ered, mások inkább hitelt adnak az arab Maszudinak, aki szerint ezt a népet csak a perzsák nevezik kazároknak, valójában szabir törökül a nevük (s ez a szó „bolyongót” jelentene). Általános vélekedés (és nem több!) szerint a kazárok türk (török) nyelven beszéltek. Ibn Fadlan, aki talán maga is járt Kazáriában 922/923-ben a következõ meghökkentõ jellemzést adja: „A kazárok nyelve nem hasonlít sem a turk, sem a perzsa nyelvhez, sõt a világ egyetlen nyelvéhez sem! A kazárok külsejükre nézve sem hasonlítanak a turkokhoz s fekete hajúak. Kétféle kazár van: az egyik kazár fajt kara kazárnak hívják, ezek annyira sötét barnák, hogy majdnem oly feketék, mint az indiaiak, a másik kazár faj fehér és szépsége s arányai által feltûnõ”. Isztakhri és Ibn Haukál is megerõsíti: „ A kazár nyelv különbözik a török és a perzsa nyelvtõl. ” Viszont: „a bolgár nyelv a kazárhoz hasonlít. ” ...
...A zsidó vallású kazár kagán (József) azt állítja, hogy a kazárok Jáfet fia Togarma ivadékai, Togarmának ugyanis tíz (!) fia volt s ezek leszármazottai mind rokonok. A kazároknak tehát rokonaik az ujgurok, a taurisziak (krímiek), az avarok, a hunok, a barszilok, a bulgárok és a szavírok (szabirok). Van-e valamiféle nyelvemlékük a kazároknak? Igen van, hiszen volt írásuk is. Az egyik az ún. türk rovásírás, amelynek betûi, szavai megnûmaradtak a téglákon (Sarkel), cserépkulacson (Novocserkaszk) s egyéb tárgyakon. Megfeltésük azonban bizonytalan. ...
A zsidó történetírás (Jószippon) a kazárt és a magyart rokonnak tekintette (Magyarország héber neve Hágár, Kazáriáé Meshekh). Ez azt jelentené, hogy a kazár nyelvben „benne van” a magyar is? A feltevés nem képtelenség, mivel a bolgár és a kazár nyelv hasonlóságára az arabok is utalnak. Maurikiosz pedig azt mondja, hogy Bulgár és Kazár két testvér volt. A kazárok elõször I. Justinianus császár idejében, a VI. században tûnnek fel, ámbár az örmény források, mindenekelõtt Chorennei Mózes a Kr. u. III. században tud róluk, de nem a Fekete-tenger és a Volga vidékén, hanem a Káspi-tenger nyugati és északi oldalán. A szabir-hunok és a kazárok szerepelnek Kavad és fia, Koszrau Anusirván idejében. Kr. u. 555-567 között a türkök leigázták a heftalita (fehér-hunok) Oxus-menti országát, majd a perzsákkal hadakozva elfoglalták Derbentet. Ebben az idõben jelentek meg Bizáncban, majd a Kárpát-medencében az avarok. Minden történeti utalás szerint a kazárok egyik összetevõje valóban a türk volt s ezen belül is a csuvas (onogur) bolgár-török. Kovrat onogur-bolgár birodalma, halálával (640-es évek) felbomlott s fiai közül Bat-Baján és népe része lett Kazáriának. Tulajdonképpen a VII. század dereka Kazária valódi születési ideje.
A kazárok már 642-tõl kemény és hatalmas küzdelmet vívtak az iszlám arabokkal, akik 737 táján le is gyõzték a kazárokat, elfoglalva Derbentet, Szemendert, sõt a fõvárost, Itilt is. Ezt követõen terjedt el Kazáriában a zsidó vallás, majd a IX. század második felében az iszlám vallás is. Maszudi szerint a kazár birodalom uralkodó elemét a moszlimok alkotják, bár sok köztük a pogány és a zsidó is.
Kazári fejlett és gazdag ország volt. Töménytelen szõlõskert, gyümölcsös, rizsültetvény, termékeny szántóföldek jellemezték. Fejlett volt az építészete (ezt a régészet nagyszerûen igazolta!), pompás téglaépítmények között várak, mecsetek, templomok, fürdõk, iskolák sorakoztak. Mindez virágzott és fennállott mindaddig, amíg 965-969 között Szvjatoszláv orosz fejedelem el nem foglalta Sarkelt, Szemendert, majd egész Kazáriát.
A Verhnye Szaltovó és Majackóje falukról elnevezett szaltovó-majackójei kultúra igen gazdag régészeti anyagában ott találjuk õseink emlékeit is. A magyarok részét alkották Kovrat onogur birodalmának, majd Bat-Baján népével együtt Kazáriának is. Minden jel szerint õseink egy része nem ellensége, hanem rokona és szövetségese volt a kazároknak s - minden bizonnyal - valóban csak három évig harcoltak együtt a kazárok minden háborújában. Azután útjaik elváltak (820 körül) és csak a késõbb Bíborbanszületett Konstantin által „holmi kabaroknak” nevezett magyarok (kazár-magyarok!) maradtak a kötelékeikben egy ideig. A kabarok tehát - sejthetõleg - nem türk nyelvû kazárok, hanem három törzsnyi magyar népesség, akik a hét törzshöz csatlakozva (7+3 = 10!) visszatértek törzsökükhöz és kétnyelvûségük úgy is értendõ, hogy tudták a türk nyelvet is. A kabar („lázadó”) szó is - feltehetõen - félreértés szüleménye, sokkal valószínûbb, hogy khorezmi szabir-magyarokról, azaz cowarokról van szó. Erre utal, hogy 881-ben is így nevezik õket! A türk nyelvû hun-bolgár-onogurok és a magyar nyelvû szabir-hun-khorezmi-ek vérszerzõdése így értelmet nyer.

BK2
85.o.

670

A folytonos arab támadások kezdete Chorezm ellen.

BJ2
412.o.

Chorezm

670

Kovrat fia, Kuber (Kaba-Csaba) népével beköltözik az Avar Birodalomba.

CSL

Kárpát-medence

670

Hatodik (Griffes-indások, avarok) honvisszafoglalás

GKE

Kárpát-medence

670

Igen figyelemreméltó az is, amit László Gyula .. a ... rejtélyes „kangár (besenyõ)” támadással kapcsolatosan kifejt. Szerinte a Volga-menti szállásterületek központi törzsei, akiket közvetlenül ért a támadás, nyugatra vonultak, s ezek lennének a hazánkban 670 körül megjelenõ „griffes-indás” késõavarok vagy koramagyarok. Önkéntelenül is felvetõdik itt a kérdés, hogy mi a különbség ezen ominózus (sohasem bizonyított - A szerk.) „kangár” támadás és a Kovrat (Kurt)-féle onogur-bolgár birodalom felbomlásához vezetõ, végeredményben szintén ismeretlen események között? Nem vethetjük el eleve azt a meggondolandó lehetõséget, hogy ez a kangár támadás szorosan összefügg az onogur-bolgár birodalom bukásával, népeinek szétszóródásával. Ebben az esetben viszont Konstantin császár közlése tulajdonképpen Kurt fiainak tragédiáját, népeik szétvándorlását beszélné el, csupán nem onogur-bolgár, hanem „sabartoi asphaloi” megnevezés alatt. E gondolat az eddigiekben bemutatott számos hun-bolgár, hun-onogur-szabir és egyéb idevágó összefüggés ismeretében szervesen beleillik a VII. szd. Délkelet-Európa történelmi körülményeinek képébe.

NGY
90.o.

Onogoria

673

Az arabok
A VII. század elsõ harmadára az iráni szászánidák vereséget szenvedtek (611-630 között) a keletrómai, azaz a bizánci birodalomtól. Bizánc azonban nem sokáig örülhetett gyõzelmének, mivel néhány eszendõ múlva megjelent egy új, eddig soha nem tapasztalt kemény, gyors és kegyetlen sereg és 634-ben térdre kényszerítették Bizáncot! Kik voltak õk? Mohamed próféta katonái, az arabok.
Mohamed(571-632) valóban csodálatos képességû és erejû férfiú volt, aki ugyan sem írni, sem olvasni nem tudott, mégis vallásalapítóvá válhatott különleges ereje és küldetéstudata következtében. Az általa egyesített arab törzseket utódai hódítókká tették és már Omár kalifa (634-644) eljutott félelmetes hadseregével Damaszkuszig, 637-ben pedig a kádiszijjai csatában tönkre verve a perzsákat bevonulhattak a fõvárosukba, Ktésziphonba! Elõször Örményországot hódítják meg (654), majd követve Mohamed próféta parancsát: „Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allah-nak... és nem vallják az igaz vallást ” (Korán, 9. szúra), a szent harc, a dzsihád lobogói alatt megindulnak Bizánc, a Kaukázus-vidék és Közép-Ázsia ellen. Az Omajjáda-dinasztia (661-750) seregei a VII. század harmadik harmadára (680 tájára) meghódítják Iránt, Irakot, Szíriát, kétszer megtámadják Konstantinápolyt (Bizáncot) és csak a legendás görög-tûznek köszönhették a keletrómaiak, hogy el nem esett városuk, majd elfoglalták a kaukázusi országokat, Lázikát, Szvanétik, Kartlit (a késõbbi Georgiát-Grúziát).
673-ban sorra kerül az õsi hun, késõbb magyar föld, az Oxus és Jaxartes (Szír-Darja) vidéke, a VIII. század elejére pedig bevonultak a csodálatos városba, Szamarkandba, Szogdia fõvárosába (712), ahol pusztítva, rabolva százezer foglyot hurcolnak el. Az arabok óriási erejét mutatja, hogy Európában is (!) megjelennek és 712-ben megverik a gótokat, majd birtokukba veszik a Gibraltárt és a késõbbi spanyol földet. Ha Martell Károly 732-ben Poitiers-nél nem állítja meg az iszlám sereget, minden bizonnyal másként alakul Európa VIII-IX. századi történelme.
Lehet-e véletlen, hogy éppen a VII. század végén jelzik az írott források ... a népmozgásokat? A Volga, a Kaukázus, a Fekete-tenger és a Don folyó közötti területen igen jelentõs változások történtek. Kovrat onogur-bolgár birodalma felbomlik, fiai közül az egyik a Duna vidékére vonul (Aszparuh) és magalakítja a dunai Bolgárországot, a másik - a korábban már a Kárpát-medencébe nyomult avarokhoz megy (Kuber), a harmadik helyben marad (Baján) és része lesz a - különös módon éppen ekkoriban létrejött Kazáriának, míg a negyedik a Volga középsõ folyásvidékére vándorol (Baskíria). És a magyar-türk törzsek? Nagyobb részük a Volga, a Don és a Kubán folyó közötti hatalmas térségbe telepszik át (együtt élve a kazárokkal!), a másik részük észak felé veszi útját (a Julianus-féle Magna Hungaria), a harmadik rész pedig benyomul a Kaukázus bércei közé. Õk a Konsztantinosz Porphyrogenitosz (Bíborbanszületett Konstantin A szerk.) bizánci császár által emlitett „szabartoi aszphaloi” nép, azaz a szabirok (szavárd-magyarok). ...
A kazárok históriája adhatja meg a választ arra, hogy a magyarok miért vonultak innen Etelközbe s onnan - Álmos vezetésével - tovább.

BK2
81.o.

Korezm
Közép-Ázsia
Bizánc
Közel-Kelet
Mezopotámia
Korezm
Szogdia
Spanyolo.
Franciao.
Onogur Birodalom
Bolgárország
Kárpát-medence
Kazária
Magna Hungaria
Szabiria-Ómagyarország

679

Kovrat harmadik fia Kotragos (Csaba) is kiválik az Onogur birodalomból és Erdélybe költözik.

PV

Avar Birodalom

680

Bat-Baján, Kovrat elsõ fia a kazár túlerõ elõtt leteszi a fegyvert. Birodalmának közepét megszállják, az addig uralkodó onogur törzseket a nyugati gyepükre telepítik. Valószínûleg a Don-kanyarhoz kerül Bat-Baján törzse egy kazárok által kijelölt kormányzó alá.

PV

Kazária

Tekintsük most Padányi Viktor (PV 132-136.o.) általános helyzetértékelését:
... E sorok írója hosszú-hosszú éveken át sokszor feltette magának azt a kérdést, hogy milyen józan ok, vagy tételes közlésadat zárja ki azt a lehetõséget, hogy a krónikáink és hagyományaink Dentu-Magyariája és Lebédia két egyidejû, de k ü l ö n b ö z õ képlet volt?
Van-e hát bármi is a forrásokban, ami ezt a lehetõséget kizárja azon az egyetlen negatívumon kívül, hogy az egykorú, kútfõként szolgáló innen-onnan összeszedett megjegyzések gazdái nem tudnak arról, hogy két különbözõ de szomszédos képlet létezik? Az individuális népnevekkel amúgy sincsenek tisztában még a bizánci források sem, az általánosan használt „türk” megjelölésbe sok minden belefér.
Viszont m i n d e n, szituáció és fejlõdés és logika szinte türelmetlenül arra mutat, hogy két egyidejû, de különbözõ képlet létezésérõl van szó. Miért ne létezhetett volna Meotiszban egy kaukázus-turanid fajú Dentu-Magyaria és tõle észak-északkeletre egy kelet-balti fajú „Lebedia” egy és ugyanazon idõben? Ki az és hol van az a tudós, aki ennek a lehetetlenégét vagy akárcsak valószínûtlenségét ki tudja mutatni? Lebedia közvetlen é s z a k i szomszédságában pl. létezett egy akacir (barszil) politikai képlet is.
E sorok írója tucatnyi kifogástalan érvet tud felsorakoztatni arra, hogy Dentu-Magyaria és Lebedia egy és ugyanabban a korban, egymás mellett létezõ két külön politikai, faji és nyelvi képlet volt, amelyek közül az egyiknek, a meotiszi Dentu-Magyariának központi törzse a Megyer és a feje Álmos, a másiknak, a Donec-Don közén elterülõ kazár vazallus-tartománynak, pedig egy a kazár kormányzat által kinevezett tisztviselõ, a kende volt a 9. század második felében. Az egyik, Dentu-Magyaria s z a b i r volt, a másik, Lebedia, onogur.
A nagy magyar õstörténeti rejtélynek ez a megoldása, a két k ü l ö n politikai és faji képlet, egyszerre csodálatos rendbe, értelembe és logikába állít minden eleddig egymással szembenálló, egymásnak ellentmondó forrásanyagot.
Megmagyarázza a „vérszerzõdést”, amely e nélkül kissé naiv. Megmagyarázza perzsa kultúranyagunkat, megmagyarázza Konstantinos Porphyrogenitos ellentmondó feljegyzéseit, megmagyarázza krónikáink szövegeit. Megmagyarázza Evilathot és a kovarezmi feleséget és igazolja Bartucz antropológiai összesítését.
Megmagyarázza, hogy miért kellett a kazároknak az Alsó-Don Meotisszal szembeni vonalát 834-ben egy erõdrendszerrel megerõsíteni. Megmagyarázza Vernadskynak azt az állítását, hogy Kievet Á l m o s építette 840-ben. Megvilágítja Dentu-Magyaria „Magyaria” nevét, megmagyarázza , hogy miért volt az, hogy õseink egykoron „non Turcae, sed Sabartoeasphali dicebantur” és megmagyarázza, hogy a „magyar” elnevezés olyan gyakran elõfordul a Kaukázustól délre elterült egykori Szabiriában.
A nagy magyar õstörténeti rejtélynek e z a megoldása megmagyarázza az onogurokra vonatkozó (egyébként igen sovány) értesüléseket is és mivel a s z a b i r (nem pedig onogur) Megyer törzsnek az onogurokhoz semmi köze nem volt a vérszerzõdésig, nem kell holmiféle „mans-i”-kat valahonnan az urali õserdõkbõl elõkaparnunk a „magyar” népnév eredetéhez. A „magyar” szónak kazár anyagban halvány nyoma sincs.
Dentu-Magyaria a kazár birodalom nyugati határán t ú l fekszik, tehát északi része nyugatra esik a határõrvidéket jelentõ Lebediától, mely a Kazár birodalomnak egy tartománya. Dentu-Magyaria az Azov - Alsó-Don - Donec - Alsó-Dnyeper által bezárt térben terül el s a Dnyeperre támaszkodva felnyúlik Kievig. „Lebedia”, vagyis a kazár határõrvidék, ettõl a hosszú, észak felé nyúló képzõdménytõl keletre, a Donec-Don közben fekszik, s ez a kanyar maga csaknem akkora, mint Csonka-Magyarország fele. És 1200 évvel ezelõtt határok, határmegállapító bizottságok és fináncok - nincsenek. A két képletet nagyjából a Donec választja el egymástól.
Dentu-Magyaria független szabir állam. Lebedia kazár fõuralom alatt álló onogur határõrvidék. A két nép fajilag is, nyelvileg is különbözik, csak egyben azonosok, mind a kettõ turáni.
A határõrvidék Kr. u. 680 körül jön létre, mikor a gyõztes kazárok ide szorítják ki a legyõzõtt Batbaján megtépázott törzseinek egy részét s ezt a határõrvidéket majd csak 100 évvel késõbb kezdik Lebediának hívni, a - szomszédok.
Dentu-Magyariát két emberöltõvel k é s õ b b, az Abbaszida imperializmus arab nyomása elõl ideszoruló szabirok alapítják, mégpedig a kazároktól függetlenül és az alatt a másfél évszázad alatt, amíg fennáll, soha kazár fennhatóság alatt nincs. Ellenkezõleg, a kazár birodalom hadilábon áll velük. Dentu-Magyaria hadereje nem szolgál a kazár hadseregben. Dentu-Magyaria hadereje önálló háborúkat vív, 839-ben pl. az Aldunánál, 860-ban Krímben, 862-ben a Kárpát-medencében, amint errõl Hinkmár érsek értesít.

Padányi Viktor ragyogó munkájában, a Dentumagyariá-ban keleti és nyugati szabirokról beszél. A mû legfontosabb állítása: Lebédia és Dentumagyaria (mint két különálló képlet) egyidejû létezése! ... Altheim és Haussig tétele: az onogurok, bolgárok, szabirok, avarok (legalább is részeik) a Káspi-tó déli partja mentén a Kaukázuson keresztül jöttek Európába, tehát a Kubán és a Kuma forrásvidékétõl északra elterülõ „Dentümogyer” logikus következmény és az is természetes, hogy az onogur magyarság déli részei a besenyõ támadáskor a szabir testvérnép felé húzódtak. A Kaukázus északi lejtõjén lakó magyar néprõl ad hírt Al Maszudi arab író két könyvében is. Az elsõt, a „Muruj al Dhahab” - ot 943 és 947 között, tehát Konstantinos „De administrando imperio” - jának keletkezésével majdnem egy idõvel foglalkozik, ami magyar viszonylatban Zsolt korának felel meg. Ebben a könyvben a szerzõ a következõket írja: közöljük, hogy Kazáriához és Alániához közel, ezektõl nyugatra négy türk nemzet fekszik. A nevüket Padányi a mai magyar nyelven a következõképpen olvassa: besenyõ, baskir, besenyõk és Tolsztov talányos „naukerde” népe, amely nem egyéb, mint az „onogur”. Tehát elfogadhatjuk Padányi tételét: egy idõben létezett Lebédia és Dentumagyaria, de a nemzet két felét a történelem vihara örökre elválasztotta egymástól

NGY
86.o.

Dentumagyaria

Kr.u. V-VIII. szd.

A nagyszentmiklósi kincs (BK 229-234.o.)
A történelemtudomány évszázados nagy kérdése így hangzik: Kelet vagy Nyugat? Mit jelent ez a kérdés? Azt, hogy a mai európai kultúránk a görög-római antik hagyományokon nyugszik avagy jelentõs szerepe volt Kelet örökségének is? A magyar nemzeti történetírás kezdetiidõszakában, a XIX. szd. elsõ felében az volt az általános vélemény, hogy a magyarság kultúrájának gyökerei Közép-Ázsiába vezetnek. Példaként ragadjunk ki egy összefoglaló munkát, Fessler Ignác nevezetes történelemkönyvét (Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen. Erster Theil. Die Ungern unter Herzogen und Königen aus Árpád¢s Stamme. Erster Band. Leipzig, Gleditsch, 1815.) „ Igen régi idõkben volt már egy türk világ vagy egy türk néptörzs. Ez India nyugati félszigetének északi részébõl eredt. Azon a tágas földön, amelyet keleten a mai Kis-Tibet és az aranyban gazdag Altáj-hegység, délen az Indiai hegyek, nyugaton Perzsia és a Káspi-tenger, északon pedig a Jaxartes (Szir-Darja) határol, ott vert gyökeret (e nép) és részben saját, részben hozzá kapcsolódott ágaival, kiterjedt az egész területre, amelyet a régiek Margiana-nak, Baktriának, Szogdiánának neveztek. Újabban turk-Hindnak, Khorasszának, Bucharának és Turkesztánnak hívnak. Ennek a néptörzsnek különbözõ ágairól beszél Ptolemaiosz (pártus, daha, kusán, stb.), Plinius (Chomar, Kuman, Daha, Masszagéta), Abulféda, a görögök (indoszkíták), a bizánciak (eftaliták vagy heftalita - fehér hunok), a perzsák (szakák és türkök). Amikor ezután a türk fõtörzs (Türkische Hauptstamm) még a hatalmas szomszédai elõtt is rettegetté vált, már hét ágra szakadt: kazárok, bulgárok, heftaliták, ogurok, magyarok, besenyõk és úzok (kumánok). Ezeket a népeket a bizánciak általában és gyakran türk névvel illették és az ázsiai hunokhoz való hasonlóságaik miatt hunoknak is hívták. A magyaroknak e türk eredete (Türkische Herkunft) révén megmagyarázhatóvá válik, honnan van az a sok indiai, pehlevi, perzsa és szanszkrit szó a nyelvünkben. ” Fessler részletesen tárgyalja a felsorolt népeket és nem hagy kétséget aziránt, hogy a magyarok nem az északi finnugor népek földjérõl származnak. Ám egy évszázad múlva már általános a felzúdulás az ellen a tudós ellen, aki Közép-Ázsiára és Indiára mer hivatkozni, hangsúlyozva Gréko-Baktria elsõrendû fontosságát. Supka Géza elõször arra hívta fel a figyelmet, hogy a hunok, az avarok és a honfoglaló magyarok temetõiben tapasztalható lóáldozatok nem feltétlen a pogány ún. sámánizmus bizonyságai, hiszen elõször is lóáldozat a Védákból jól ismert bráhmánista szertartás, másodszor: a sámán szó is indiai eredetû. A turkológia vezéralakja, Németh Gyula (1880-1976) azonban azért igyekezett a tudományhoz nem igazán méltó eszközökkel lebunkózni és nevetségessé tenni Supkát (és Mészáros Gyulát), mert a magyar õstörténet egyik legnagyobb értékû, legismertebb és legszebb leletegyüttesérõl, a nagyszentmiklósi kincsrõl eltérõ véleményt merészeltek mondani, azt állítva, hogy e híres aranytárgyak egy részének készítési helye Északnyugat-India vidéke lehetett. Nézetem szerint mind Joseph Strzigowski, mind Supka Géza jó nyomon volt, mert magam is úgy látom, hogy a Bécsben õrzött világhírû nagyszentmiklósi kincs legjelentõsebb darabjai nem a Kárpát-medencében készültek és nem is a Kr. u. VIII. és X. században, hanem a pártus és kusán érdekterülethez tartozó közép-ázsiai Gréko-baktriai királyi ötvösmûhelyek egyikében. Tisztában vagyok azzal, hogy e feltevésemmel ismét szembekerültem a hivatalos, ún. akadémiai vonallal, bár nem feloldhatatlanok a különbségek. Általában a nagyszentmiklósi kincset a Kr. u. VII. és XI. szd. közti, valójában hatalmas: közel 400 esztendõs! idõszakra szokták keltezni. Ezt olvashatjuk a Korai Magyar Történeti Lexikonban is: „a nyelvészek nagyobbik tábora és a mai bolgár kutatás IX. századi bolgárnak vallja. Ez a nemzetközileg elterjedt nézet. Az ehhez alapot szolgáltató érv - a 21. csésze aláhúzott B betûjének 820 utánra keltezése - idõközben elesett, mivel e jel már a VI. század második felében is elõfordul. „A magyar történészek és régészek egy csoportja X-XI. századi, részben magyar készítménynek tartja. (A kincs jelenlegi õrzõje, a bécsi Mûvészettörténeti Múzeum - Das Kunsthistorische Museum in Wien - az alábbi ismertetõt fûzi az anyaghoz: Der einzigartige frühmittelalterliche Schatzfund ist wahrscheinlich als Produkt der altbulgarischen Kunst im 9. Jahrhundert nach Christi und vereinigt die verschiedensten stilistischen, kulturellen und religiösen Einflüsse: zentralasiatische persisch-sassanidische Merkmale finden sich neben hellenistisch-römischen und byzantinischen, heidnische Züge treten neben rein christliche. Ha ez a vélemény a közmegegyezést mutatja a kincs ügyében, akkor valóban van még tennivaló az elemzésben. Ugyanis, ha a kincs: „Az egyedülálló koraközépkori kincslelet valószínûleg, mint a Kr. u. IX. századi óbolgár mûvészet terméke, egyesíti a legkülönbözõbb stílus-, kultúrális és vallási hatásokat: közép-ázsiai perzsa-szászánida jegyek mellett találhatók hellenisztikus-római és bizánci, továbbá pogány hatások tiszta keresztények mellett. ” Véleményem szerint e leírás is azt mutatja, hogy gyakorlatilag õk sem tudják pontosan meghatározni, mi is ez. De ez nem csoda, a nagyszentmiklósi kincs a miénk és magyar kutatók feladata leginkább a megoldás megfejtése, mint ahogy újabb eredmények ezt alá is támasztják. És még valami e kincsrõl. Nagyszentmiklós néhány kilométerre fekszik Makótól, Szegedtõl a valamikori Torontál vármegye területén. Nagyon is közel van ahhoz a helyhez, ahol sokan Atilla, az avarok és (Puszta)Szer okán a magyarok kezdeti mûködésére utaló jeleket látnak. Az elõbbiek közül valamelyik magával hozta e keleti - leginkább Közép-Ázsia-i eredetû kincseit. És itt nem az a 10 kilogramm arany számít, amit a mérlegen nyom. Szelleme Közép-Ázsián át Indiáig vezet, ez mindennél többet mond. Osztrák barátaink korrekt felajánlásának tartanám, ha a kincs további õrzésére annak valódi szellemi örököseit, a magyarokat kérnék fel, mindörökre. A szerk.)
Az általános vélemény erõsen befolyásolja a kutatókat, mert nem nagyon szeretnek eltérni a „közmegegyezéstõl”. Nyilván ez az oka annak, hogy a keleti anyagok kiváló ismerõje, Borisz Marsak sem tér el a IX-X. századi keltezéstõl, noha hangsúlyozza a közép-ázsiai - khorasszáni hagyományokat. Az MTA Régészeti Intézetének igazgatója monográfiájában lényegében négy szûk oldalt szentel csak e fontos leletegyüttesnek és mindössze néhány fontos észrevételt tesz. Az egyik: a bulgár eredetnek nincs alapja, mivel a VIII-IX. századi bulgáriai leletanyagban egyetlen olyan tárgy sincs, amely kapcsolatba volna hozható Nagyszentmiklóssal. A másik: a honfoglaló magyar anyagban emberábrázolás nincs. És bár hangsúlyozza, nézetem szerint igen helyesen, a Tang-kori és a szászánida-kori emlékekkel való szoros kapcsolatokat a VI-IX. század közötti idõszakból, valamint a szogd ötvösség meghatározó szerepét, mégis kitart a VIII-XI. század közötti keltezés mellett. Azt ma már senki sem tagadja, hogy a nagyszentmiklósi 23 edény nem egykorú és nem egy mûhely terméke. Ennek ad hangot Falko Daim és Peter Stadler, akik három csoportot különböztetnek meg:
1. VII. századi edények,
2. VII. század végi VIII. századi edények és
3. talán a VIII. század harmadik harmadából származó darabok. Úgy vélik avar fejedelmi kincsekrõl van szó s az avar kagánok a kincstárukban egyes darabokat akár kétszáz esztendõn át is megõrizhettek. Ez, mint korábban láthattuk, nagyon is lehetséges. Magam is úgy vélem, hogy az aranyedények három csoportba sorolhatók, ám az elsõ csoport készítési ideje az V. század vége - a VI. század eleje, készítési helye pedig Közép-Ázsia, a második csoporté VII-VIII. század, s a harmadik idõszakban, a X. század végén pedig csak javításokat, módosításokat végeztek egyik-másik edényen.
... Egyáltalán nem alaptalanul és nem kellõ tudományos körültekintés nélkül mutatott rá Hampel József arra, hogy a 2. és 7. számú korsón valójában pártus királyokat látunk, akik emberfejû oroszlánon nyargalnak, valamint az égberagadási jelenetek is indiai eredetûek, nem pedig antik megjelenítések. Azaz nem Ganümédész ábrázolásáról van szó, hanem a Garuda madárról, bár nem pontosan a kígyótestû Naginit látjuk, hanem egy átdolgozott változatát. De ugyancsak délkelet-ázsiai eredetû a gólyaidill is. Mindezek alapján elõször úgy vélte, a kincs edényeit a Fekete-tenger északi partjának egyik görög városában készíthették a Kr. u. III. vagy IV. században. Késõbb változtatott ezen álláspontján, elsõsorban azért, mert az edényeken olvasható írás jellege késõbbi. A nagyszentmiklósi arany edényeken ugyanis három fajta írás van: görög betûs görög nyelvû, görög betûs török nyelvû és rovásírás. A rovásírásról sokáig azt állították, hogy erõs rokonságban van a türk rovásírással, türk rovásos emlékünk azonban a VIII. századnál korábbról nem ismert. A türk rovásírás az arameusból fejlõdhetett ki, de ezt pontosan ma sem tudjuk. A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerû betû (az sz és az n) egyeztethetõ. Nagy Géza majd Németh Gyula a türk rovásírással rokonítja a magyar-székely rovásírást. A székely és a türk rovásírás azonban közvetlen kapcsolatban nem lehetett egymással, ezt már Ligeti Lajos megállapította. De hát akkor milyen eredetû a nagyszentmiklósi kincs edényein olvasható rovásírás? Vékony Gábor meggyõzõ érveléssel megállapította, hogy pártus eredetû! Ez a meghatározás valódi bomba volt, hiszen a pártusok a Kr. u. III. századtól már nem szerepelnek. Ez a megállapítás kihúzta a szõnyeget a késõi, XI-XII. századi keltezések alól. Ugyanakkor lehetõvé teszi, hogy igenis komolyan vegyük az arany edények egy részének V-VI. századra keltezését. és a pártus-kusán-indiai hatások érvényesülését. Ez sem elõzmény nélküli, mivel Nagy Géza a Révai Lexikonban a következõket állapította meg: „E kincs meglehetõsen magában álló, hasonlót hiába keresünk a római, a bizánci vagy a Sazászánida emlékek között, stílusa eltér a megszokott európai stílusoktól ... (jelenetei) annyira elütnek az európai emlékektõl, hogy az analógiákat Ázsiában kell keresnünk. Az egyes jelenetek nagy rokonságban vannak a nemrégiben még alig ismert szibériai szkíta-pártus-hun kultúra körébe tartozó figurális kompozíciókkal, úgyhogy itt kell keresni Nagyszentmiklós eredetét, azzal a megjegyzéssel, hogy amaz durvább kivitelû, míg emitt az indiai befolyásnak vannak nyomai.” (Cserdün: Indra számára egy sas elrabolja Szómát, a quedlinburgi kusán textil képe, permi bronzok). Úgy látszik Supka Géza tévedett abban, hogy a türk rovásírás bráhmi eredetû lett volna, abban viszont aligha tévedett, hogy a buddha-tanok érvényesültek mind a korezmieknél, mind a kusánoknál, mind a hunoknál, mind késõbb. A buddhizmusból származhat a csodás csésze hite is, az arany csésze (tál, kehely) ugyanis az égi hatalom jelképe volt, ezért látjuk a kusán és szászánida királyok kezében is az érméken és tálakon, amikor az oltár elõtt áldozatot mutatnak be. S ezt ábrázolhatta Aquila János 1378-ban a Vas megyei veleméri templom falfestményén is. Baktriai mûhelyek alkotásai között találkoztunk a vadállaton nyargaló emberalakokkal, akiket a 7. sz. korsón viszontláthatunk. Az idõtávolság persze nagy, ezért írja László Gyula: „nem tudjuk körülhatárolni azt a területet, azt a népet, azt a mûveltséget, amely ennyi idõ alatt megõrizte volna e mítoszokat és ábrázolásokat. Az avar idõkben is egyszerre csak felbukkannak hellenisztikus képek, de hogy hol lappangtak, nem tudjuk ... nem tudjuk, hol vészelték át az évezredeket... ” Pedig tudhatnánk, ha feltételezzük, hogy Közép-Ázsiában: Korezm, Baktria, Gandhara, Szogdia földjén virágzott egy hatalmas kultúra a VII. század derekáig-végéig, amikor is a hódító arabok mindent megváltoztattak. Ezért sem lehetnek a nagyszentmiklósi kincs korai edényei a VIII-IX. századiak, mivel egyetlen iszlám motívum sincs köztük. Valamint azért sem, mert a lovasoknak nincs kengyelük. A kengyelt a hunok találták fel és csak általuk terjedt el, a perzsák, pártusok, kusánok kengyel nélkül lovagoltak. ... (Itt kell megemlítenem azt, amit a kincs tanulmányozása közben észrevételeztem: a nagyszentmiklósi kincs 2. sz. korsójának kengyel nélküli vértes lovasa nem akármilyen lovon ül. Szügyhámját és farhámját lecsüngõ levélalak díszíti, de még a bóbita is ebbõl a levélbõl készült és a ló farka középen csokorba kötött. Bakay Kornél BK2 mûvében a 26. oldalon, majd megismétli a BK 269. oldalon - egy afraszijábi elõkelõség, követség vezetõje cimmel, teljes díszben - aláírással közöl egy szogdiai lovas freskórajzot. A szogd ló díszei megegyeznek azzal, amit a kincs kengyeltelen lova is visel! A szerk.) A bikafejes edények kõberakásosak voltak és az Indiai-óceánban élõ Nautilus-kagylót mintázzák! Sok szál dél felé mutat, ám a kutatók tiltakoznak: ne a déli mûveltségekben nézzünk szét! Miért ne? A sas -, oroszlán- és bikafejes szárnyas griffeknek hol volt a hazája? ... A 21. sz. csészén ... felirat olvasható: Buila zapan tagrui icsii teszi („Bujla zsupán digetté teszi, Butaul zsupán öccsé teszi”). Vékony Gábor olvasata azért izgalmas, mert a felirat félig magyarul van.
A kincses készlet tehát évszázadokon át megvolt a fejedelmi dinasztia kincstárában s éppen az a rendkívüli a nagyszentmiklósi kincs anyagában, hogy megmaradtak a Közép-Ázsiában, a Káspi-tó keleti-délkeleti oldalán: Korezmben vagy Baktriában készült darabok is. Sõt! Mindezt és nyilván még sok más kincset magukkal tudtak hozni eleink a Kárpát-medencébe. De még ennél is többrõl van szó azáltal, hogy az avar kagánok kincsei a magyar fejedelmek és királyok birtokába kerültek, hiszen a rovásfeliratok és más átalakítások is bizonyosan már a IX-X. századi beavatkozásokról tanuskodnak, valamint persze arról is, hogy igenis volt írásbeliségünk már a honfoglalás korában is.

A nagyszentmiklósi kincs rejtélye még a László Gyula által elindított Bakay Kornél alapos elemzése után sem tárul fel igazán elõttünk. Szûnni látszik a köd, de talán más oldalról is új megvilágítást igényel még. Az aranyba vert õsi magyar kozmikus világkép kerekedik ki Pap Gábor fejtése nyomán. Elõadásokon elhangzottakat nem illik idézni, ezért nem is teszem, de várjuk meg mindannyian e tárgy bõvebb kifejtését a szerzõtõl, talán nemsokára olvashatjuk is egy kötetben. Ha a bevezetõben Pap Gábor égig hatoló fejtéseit felemlítettem, azt nagyon jól tettem, mert ez is ilyen. Õ fog bennünket újra megtanítani a szemmel látható dolgok mögöttes, rejtett, magasabb értelmének felfedésére és megértésére. Õseinktõl örökölt lelkünk újra befogadja a szellem termését. És pontosan ezek a dolgok azok, amelyek azt bizonyítják, hogy a szellem gyümölcsei nem hétvégi barkácstermékek, készen lopható dolgok. Évezredek besürített tudása kerül újra napvilágra. Ezt nem lehet felszedni Finnugoria tájain sõt, nem lehet ellopni (ó)(õs)iráni akárkiktõl, mert újabban ez a divatos magyarázat, ha mûveltségi elemek származásának kérdését kell megválaszolni a magyar kultúrában. Fogadjuk el, hogy ha õseink megfogalmazták IZ-TEN létét, az élet keletkezésének problémáit vagy a csillagokhoz fûzõdõ viszonyuk kérdéseit, már könnyedén véshették, róhatták bármire, ami a kezük ügyébe akadt, ez csak technikai ügy volt.

VIII. szd.

Az Omajjidák kora az elsõ száz év az arabok fergeteges történetében. A tempó azonban túl gyors, technikai fejlõdéssel nem bírja a birodalom a növekedést, így osztódással fog szaporodni. Damaszkusz a központ. Az osztódások közben Bizánc és a népek némi lélegzethez jutnak, de ez csak délibáb. A függetlenségi mozgalmakra az asszir brutalitást idézõ a válasz, vagy még durvább: egyszerû emberirtás.
Az emberirtás méreteit növeli a hirtelen felduzzadt népesség is. A hirtelen felduzzadás oka Közép-Ázsiában keresendõ, mint korábban láttuk a szabirok visszatelepülésével.
Az arab sorok rendezése után az Abbasszidák 1500 kilométeres arcvonalat nyitnak szabir, örmény, hun, úz, görög, perzsa népek ellen. A támadás brutális, a védekezés kétségbeesett. A Kaukázuson túlra nincs út, ott a kazárok az urak. Harun al Rasid Bagdadja milliók tönkretétele, kifosztása, megcsonkítása, rabszolgává tétele árán csillogott.

PV

712

Az arabok elfoglalják Chorezm államot. A hebdali hunok kelet felé terjeszkednek, mint a kínai krónikák írják, és Kasmír, Gandara, Bukhara, Szogdiana, Kasgar és Chotan urai lesznek. Nagy népünknek ez a része számunkra teljesen elveszett, mert felveszik a buddhizmust és beolvadnak a helyi népekbe. Csak az a rész marad meg, mely még az arab invázió elõtt áttelepült a Don környéki síkságra és egyesült az ott lévõ testvéreivel.

BJ2
412.o.

Chorezm

735-743

A damaszkuszi kalifa megbízásából Marwan hadjáratot vezet Kazária ellen. Al-Lakz (arabul) környékén azonban szokatlanul nagy területen nagyarányú felkelés alakul ki. Vezére a lakosság egykori urának leszármazottja, arab kútfõ szerint Upas ibn Madar. Marwan megostromolja Opos várát, aki a vár helyzetének tarthatatlanná válása után maroknyi csapatával kitör és a Meotiszhoz menekül. Upas nem, de Opos a honfoglalás idejében jól ismert név. Ha ez így van, akkor Kézai Simon „Chabá” - jának apját, Edemen nagyapját, Ügek dédapját és Álmos ükapját találtuk meg.

PV

Szabiria

736-739

Magyar nembeli Opos, - Álmos fejedelem egyik õse - arabellenes felkelése Szabiriában. A felkelés központja Madar (Magyar) erõdje Szabiriában.
A kivonuló törzs a szabir Megyer.
Bár inkább egyesével, kis csoportokban szökdöstek át a Meotisz környékére, ahol apránként újra magukhoz tértek. Kezdetben volt Alán területen gyülekeznek, ekkor alánoknak vélik õket, de inkább turkokat sejtenek bennük. Rövidesen gondokat okoznak a krimi görög püspökség területén is, de az arab és kazár közigazgatást is foglalkoztatják.

CSL
PV

Kaukázus, Georgia, ÉK Törökország.

739

A magyar lakosság Opos vezetésével elhagyja Szabiriát, a Meotisz mocsarain keresztül a Kubán völgyébe és a Don és a Dnyeper közé költözik, amelyet Dentumagyariának neveznek el. Opos fia Csaba, Csaba fia Edömén, ennek fia Ügyek, aki feleségül veszi Õnedbélia (Ond Béla) lányát, Emesét. Emese álmában jelent meg a Turul, a turáni pártusok és hunok szent lélekmadara és címerállata.

CSL

Szabiria
Dentumagyaria
Levédia

Padányi igen elfogadhatóan illeszti be a subar-szabirokat a magyar történelem elérhetõ távlataiba s így én csak a következõkre akarom felhívni a figyelmet:
1. Lukácsi Kristóf könyvében érdemes adatokat találunk Szabiriára vonatkozólag, mely mint Örményország egy része - a legrégibb idõktõl létezett. Ez az a rész, amit az asszírok Ur-AR-TU néven jelölnek meg. Ugyancsak Bizánti Faust említi Szabiriát, mondva: „Valarsacesnek adá nõül (Manuel fõvezér) Sabir-föld urának leányát a Pakradita nemzetségbõl”.
2. Herodotos (IV. könyv.) megemlékezik arról, hogy a „szkíták a médek közt telepedtek le”. Akkor Ur-AR-TU területén kellett átmenniök s így van biztosítva a „Cimmeriai” szkíták Kaukázuson túli állandó kapcsolata.
3. Ezeket a szkítákat „királyi szkítáknak” nevezik és „sarmata” földön laknak. (Bábeli nyelven sar-király és mata-ország, így jogos a királyi föld lakói elnevezése.)
4. A Kaukázuson átkelõ subar-szabir nép ezeknél talál menedéket és új hazát.
5. V. Orbán és XI. Gergely római pápák, valamint Nicolas Mysticos bizánci patriárka a magyarokat nevezi királyi szkítáknak.
6. „A sarmaták szkíta nyelvet beszéltek" mondja Herodotos (IV.) Ha a magyarok királyi szkíták a Kr. u. 10. században és ezeket a Kr. elõtti századokban sarmatáknak hívták, akkor a magyarokban ezeknek benne kell lenni nyelvileg és fajilag is.
7. Ezek a királyi szkíták a trans-oxinai és a Jaxartes melléki, a perzsák által el nem ért Szkíta-föld uralkodói. Innen telepedtek át az Oxus bal partjára a „Sogdinai, Saca, Daha és Massagéta" nevezetû szkíta törzsek. Ezekbõl alakult ki a Pártus birodalom a Kr. e. 256. esztendõtõl kezdõdõen. Csaknem 500 évig uralták a pártusok az Eufrátesztõl Indiáig terjedõ területet, mely magába foglalta a teljes régi Sumériát, Babilont és a subarok régi országát is.
Éppen ezért a Pártus Birodalommal külön fejezetben foglalkozom majd. A sumér utódok keresésében azonban annyit kell tudnunk róluk, hogy a sumér hagyományokat tovább ápolták, és uralmuk alatt - természetesen nyugodtan élt ott ahol volt, minden sumér utód.
A pártusok uralma az az idõszak, mely a sumér nyelvi és faji örökségre fényt vethetne s éppen ezért sem származásuk, sem nyelvük eddig kiderítve nincs. A szakirodalom egyszerûen „hellenizáltnak” jelenti ki õket. Azt a tényt azonban elfelejtik megírni, hogy innen válnak ki azok az avarok, akik a Dontól az Ennsig terjedõ területtel a Duna-medencét is uralják 300 éven át s akikrõl meg van állapítva, hogy azonos nyelvet beszéltek a 896-ban ide érkezõ úgynevezett „honfoglaló” magyarsággal.
De ha az avarok nyelve azonos a magukat magyarnak nevezett honfoglalók nyelvével, akkor ennek a magyarnak nevezett nyelvnek a segítségével megtalálható:
1. az avarok elõbbi hazájának - Pártus-Honnak a nyelve,
2. a pártus rovásírásos feliratok a hun-magyar-szkíta írásrend szerint olvasandók,
3. lévén ezen honfoglaló magyaroknak a szabir törzs az uralkodó ága - akkor a pártus-szabir nyelvnek is egyeznie kell,
4. a szabirok azonosak a subur-szabirokkal, akik sumérul beszéltek, tehát a magyar nyelvnek azonosnak kell lennie a sumérral is.
Vizsgáljuk meg a királyi szkíta vonal bizonyítási lehetõségeit is.
Eusebius és Syncellus szerint Babilónia elsõ 86 uralkodója káldeus és méd volt. Mivel õs-Babilon nyelve sumér, tehát akkor ezek a káldok és médek szintén sumérul beszélnek éppen úgy, mint a subar-szabirok is. mivel a sarmaták a médekbõl válnak ki, akkor az õ herodotoszi sarmata-szkíta nyelvüknek azonosnak kell lennie a méd-sumér nyelvvel is.
Igy alakul ki Gordon Childe hatalmas területének egynyelvû Nagy Hatalmas Népe a KU-MAG-GAR, a legõsibb tradíciók letéteményese és alkotója.
Ne szálljunk át felületesen ezeknek a tradícióknak az említésén, hiszen láthatjuk, hogy a teremtés, a vízözön, az ember teremtése és származása, az égi rend, az Isten munkája és rendelkezései, a teremtés folytatására vonatkozó törvények, az Isten dicséretének módja, a templomok és azok építési rendje, a vallási kultusz és ceremóniák, a papi rend - mind-mind megtalálható a sumér ékiratokon, mint ennek a népnek a hagyománya, szellemi kincse. Ezek olyan nagy értéket képviselnek, hogy azok, akiknek ez nem volt meg, megtanulták és - mint Woolley mondja - „saját szükségletük szerint iktatták be vallási kánonjukba”.
.... Babilon egykori uralkodó népe északra került és földjét „mat-ma-da-a"-nak hívta. Ebbõl lett a méd elnevezés. Ennek a népnek egy része a Kaukázus fölött telepedett le és új hazájukat - régi hatalmasságukra való emlékezéssel - „királyi föld”-nek nevezték el (sar-mata). Annak ellenére, hogy a görögök sarmatának, a rómaiak pedig rex-alan-nak nevezik õket - a nevek mögött valójában az õs bábeli sumér nép él.
Nem szabad tehát a sumér-subar-szabir népnek a Kaukázus feletti letelepülését történelmi problémává alakítani, hiszen a szabirok elõdeik földjére mentek, amelyik a saját tulajdonuk volt.
... az én kutatói felelõsségem csak arra szorítkozik, hogy kimutassam a sumér-subar-szabir népen át a magyar nyelvben és népben a sumér örökséget. A sumér örökségben a többi nép is osztozik. Ez a többi nép pedig részben összetevõje a honfoglaló magyarságnak a királyi szkíták szabirjaiból lett Nyék törzse mellett.

BJF
I. 114

Szabiria,
Pártus Birodalom

739

Dentumagyaria - Don-tõ-magyarok (Lebédia)
Városai: Zaporogye (Szabir-Ögyek) fõváros, Tenyõ, Karakán, Szalma, Szaka, Gyana-Káta, Kiev és Gyõr, területe 400.000 km2. Lakosság 200.000 fõ.

KS

Ukrajna

745 és 751

A keleti türk birodalmat 745-ben a kínaiak támogatta ujgurok döntötték meg. A világhírû orkhoni türk rovásfeliratok Kül-tegin, Bilge kagán és Tonjukuk dicsõ tetteit hirdetik 720/730 tájáról. 751-ben a Talasz-völgyi nagy csatában az arabok, akiket a tibetiek is támogattak, legyõzték a kínai Mennyei Birodalmat és ezzel megnyílt az út a türk befolyás kiszélesedése elõtt.

BK2
27.o.

Keleti Türk Birodalom

751 elõtt

Valószínû, hogy 751 elõtt alakult egy hatalmas birodalom, amely a Krímtõl és az Azovi-tenger mellékétõl egészen Korezmig terjedt. Ennek az egyesülésnek fontos dokumentuma az úgynevezett „Notitia Episcopatuum”, amely a keresztyén püspökségek jegyzékét tartalmazza. A kazár keresztyén egyház, amely ez idõ tájt önálló metropoliát alkotott, s központja a Krím félszigeten, Doroszban volt, hét püspökséget foglalt magában. E jegyzéken harmadik helyen a krími és itili püspökség után a chvaliszi, vagyis a korezmi püskökség következik. A negyedik helyen a Kubán mellett az onogurok püspöke szerepel. E tényre csakis Korezm és Kazária politikai egysége ad magyarázatot.....
Kazária és Korezm politikai egysége továbbra is, egészen a VIII. szd. 60-as éveiig fennállt. ... Obadja .. nagyszabású politikai és vallási reformot vezetett be. Obadja a zsidó talmudista papságra támaszkodott, amely „Bagdádból, Chorászánból és görög földrõl” érkezett.
Erre az idõre vonatkozik Bíborbanszületett Konstantin tudósítása a kazáriai polgárháborúról. Ez a háború azzal végzõdött, hogy a kaganátusból kiûzött egyik nép, akiket Konstantin kavarok néven említ, nyugatra menekült, elõször a Fekete-tenger északi partjának mellékén elterülõ szteppékre, azután pedig Álmos népével szövetkezve a Kárpát-medencébe.
Kavar, a chvar, chovar név nyugati kazár kiejtése nem más, mint a korezmiek saját neve, alán kiejtés szerint chval, choval, chal. Ez utóbbi kiejtés szerint, chalisz formában, a kavarok utódait a XI. szd-ban Magyarországon külön népként jegyzik. A kavarok utódai még a XIII. szd-ban is megõriztek egy mondát, amely korezmi eredetükre vonatkozott. Kézai-nál fennmaradt egy monda Aba Sámuel király (1041-1044) korezmi családfájáról. Aba Sámuel a kavar arisztokrácia egyik leszármazottja volt. Nemzetségét az Ed és Edumer tervérpárra, Atilla Csaba nevû fiának korezmi anyától származott fiaira vezeti vissza. A monda szerint Edumer atyja és anyja nagyszámú nemzetségével együtt visszatért Magyarországra.
... Korezmet a IX. szd-ban nem érték olyan nagyarányú külsõ támadások, amelyek a komor látványt nyújtó elsivatagosodást indokolnák. Osztályharcról tanúskodik a korezmiek tömeges elvándorlása is, amely egészen a X. szd-ig tart. A korezmiek Kazáriába emigrálnak. Itt a korezmi zsoldos testõrség lesz a kagán és a bég hatalmának fõ támasza. Kétségtelen, hogy ez a testõrség elsõsorban a tönkrement szabad kisparasztok soraiból toborzódott, akik számára csak két lehetõség kínálkozott: vagy az, hogy a feudális urak „szolgái és kediverjei” legyenek, vagy hogy kivándoroljanak.
Tolsztov ezen megállapítása tulajdonképpen pontot tesz a Subir-Ki-bõl Turkesztánba vándorolt Hurri nép korezmi történelmére.

NGY
70.o.

Krím
Korezm

751

A Dentu-Magyariai szabirok önálló kötelékekkel vesznek részt a kazár-arab háborúban. A belsõ nehézségekkel küzdõ arabok ellen most sikert érnek el, Mansur arab kormányzó elesik, utóda átáll a kazárokhoz, akik névlegesen helyen hagyják a kormányzót. A közös cél elérése után a szabirok felszabadítják Szabiriát.

PV

Szabiria

755-756

Az arabok rendezik soraikat és támadásba lendülnek. Szabiria veszélyben, 50.000 menekülõ hagyja el újra az országot. A terület visszafoglalása után békét kötnek a kazárokkal.

PV

Szabiria

758

Kazár-arab béke egy kazár hercegnõ és az arab kormányzó között megkötött házassággal megpecsételve.

PV

Kazária

759

Az ifjú hercegnõ gyanús körülmények közt gyermekszülésben meghal, Kazária újra háborúra szánja el magát. A meotiszi szabirság külön katonai fõparancsnokság alatti önálló hadsereggel vesz részt. Vezérük Asztarchán (Úz-tarchán), de ez nem név, hanem katonai rang. (Arab forrásokból származó adat.) Ez a személy Kézai Chaba nevû személye lehet. A meotiszi szabirság ekkor már 100.000 fõ, hadserege legalább 10.000 fõ. Gyors gyõzelem, teljesen szétverik az arabokat, akik még a börtönökbõl is kiengednek 7000 embert harcolni.

PV

Kazária

764-765

Az arabok újra elfoglalják Szabiriát, ezúttal végleg. Csaba a hadjáratból egy Kazáriában élõ kovarezmi származású feleséggel tért haza, (Lásd Kézai) aki az emigráció egyik tagja lehetett. Fia Edemen (Edömén). A Csaba nem személynév, hanem a 3., legkisebb fiút jelenti. A kál elsõszülöttet, elöljárót jelent. Eszerint egyébként Árpád kál leszármazása így alakul: Árpád - Lád (Levente) - Bogát - Bulcsú - Szerénd - Koppány

PV

Szabiria

765

Megszûnik minden Dentumagyária-i és Don-Azov-i - Kaukázus-i magyar kapcsolat Kazáriával.

BJ2
472.o.

VIII. szd. vége

Belsõ-Ázsiában a társadalmi, politikai válság növekedésének és elmélyülésének kora. E válság tünete volt a mazdakista mozgalom és ennek belsõ-ázsiai visszhangja Abruj lázadása. A türk kaganátus nyugati és keleti kaganátusra való bomlása, majd mindkét rész politikai hatalmának süllyedése (amelyet a polgárháború és belsõ villongások idéztek elõ), lehetõvé tette Kína beavatkozását. Kína meghódította a kaganátus megmaradt részeit és hatalmát a belsõ-ázsiai királyságokra is ki akarta terjeszteni. De Korezm éppúgy, mint a türk korszakban, ekkor is megõrzi szuverenitását.

NGY
69.o.

Korezm

A magyar õstörténetben három csaba van. Az elsõ Atilla Irnik nevû fia (453-514). A második Kurt (Kovrat) legkisebb fia, (660- ? fiatalon halt meg seregével valamilyen balsikerû hadi vállalkozásban) aki a székelyek csabája, Erdélyben telepszik le, a nevét sajnos nem tudjuk, a harmadik csaba Opos harmadik fia (739 elõtt születhetett). Ha házasságának idejét helyesen tesszük a 759-765 évi háború után, akkor Edemen 768-769-ben születhetett. Ekkor önállósul Dentu-Magyaria is.

PV

Kis kitérõ a „nomád” magyarok civilizáltságáról: ruházatuk a csizma, csizmába tûrt nadrág, elöl gombolt ujjas kabát, mosható és cserélhetõ fehérnemûk, kucsma, öv, csatok, gombok, kesztyûk. Ezt hordja ma az egész civilizált világ. Európa nyugati felén a XII. szd.-ban kezdenek az udvarokban fehérnemût hordani.
Az õsi magyar ház, a kamlik tágas, 7-8 méter átmérõjû, világos, fürdõvel berendezett, jól fûthetõ, füstelvezetéssel megépített volt. Ezzel szemben a nyugat-európai gazdagok hideg, fûtés nélküli kõvárakban éltek bedeszkázott ablakokkal, a nép földbe vájt lyukakban. Orosz archeologiai leletek szerint a Kr.e.V. szd.-ban épített központi lég- fûtéses, emeletes várkastélyokat ástak ki 1700 évvel az európai civilizáció elõttrõl.
A személyi higiénia terén ugyanez a helyzet. Rendszeresen fürdenek - a török, japán fürdõ, a finn szauna és a szkíta cserge mind turáni találmány, borotválkoznak, késsel, kanállal esznek. Európában ez még a XVII. szd.-ban sem mondható el egészen.
A népdalok, regék, mondák elképesztõ mennyisége össze sem vethetõ Európa teljesítményével.

PV

(Primitív-e a nomád?) PV 20. o-tól
A nagy ókori és koraközépkori lovas-civilizációk szétesésének nem a turáni faj „alacsonyrendûsége” volt az oka, hanem az emberiség dimenziójának növekedése.
Amikor a 19. század Európájának túlságosan magabiztos embere az emberi társadalmakat „nomádokra” és „letelepedettekre” osztotta be és kimondta, hogy az elõbbi alacsonyrendû, az utóbbi felsõbbrendû civilizációs fok, szemmel láthatóan fogalma sem volt a távolságok tragikus problémájának roppant történetformáló és társadalombénító súlyáról, de elkerülte a figyelmét az is, hogy a Kongó-vidéki néger falvak, vagy a balkáni hegyilakók primitívnek maradt társadalmai éppúgy „letelepedett” társadalmak, mint pl. a koraközépkori avarok „nomád” birodalmának déli, nyugati és északi peremére telepített szláv „puffernépek” politikailag és társadalmilag egyaránt amorf, civilizálatlan, verem-lakás színvonalú, nyomorúságos mennyisége is, szemben az avarok „nomád”, de birodalmakat fenntartó társadalmával. Miután pedig ugyanez a kor azt is kimondta, hogy az „ázsiai” lovas-társadalmak „nomád” társadalmak voltak, az utolsó ókori évezred és a koraközépkor turáni lovas-társadalmainak barbár voltáról és „alacsonyrendûségérõl” meghozott tudományos ítélet úgyszólva automatikus volt.
A 19. század részérõl a turáni fajról kimondott és éppen annyira lesújtó, mint amennyire felületes ítélet „tudományos" megállapításon alapult. A 19. század európai tudománya egy meglehetõsen túlértékelt „európai” vonás hiányát kérte a turáni lovas-civilizációk emberétõl számon. Ezt a vonást a német tudomány úgy nevezte el „Sesshaftigkeit” (letelepedettségre utaló kifejezés, A szerk.) és ennek a Sesshaftigkeitnek szemmel láthatóan igen magas „civilizációs” értéket tulajdonít.
A 19. század német történelmi irodalma „megállapította - s a megállapítást átvette az egész nemzetközi történettudomány - hogy a nomád magyarságot az augsburgi (lechmezei) „magyarmészárlás” (Ungarnschlacht) szorította Sesshaftigkeitre. A megállapítás minden alapot nélkülöz, mert: (többek között) a külföldi katonai ... akciókat nem a „nomád” magyarság egyeteme, hanem annak határbiztosító katonai szervezetei végezték, a déli határõr-törzs, a Jenõ (parancsnoka ez idõben Botond), a nyugati határ déli szakaszán a Nyék (parancsnoka ezidõben Vérbulcsú), északi szakaszán a Kéri (parancsnoka ezidõben Lehel). A 10. század két nagy magyar hadjáratát kivéve (937, 954) minden megfélemlítõ és zsákmányoló, vagy megtorló fegyveres akciót nyugaton éppúgy, mint a Balkánon kizárólag ennek a három határbiztosító törzsnek kisebb-nagyobb egységei hajtanak végre. A magyarság állattenyésztõ, földmûvelõ, halászó-vadászó, iparûzõ zöme e mögött a vonal mögött él. A nyugati határ elõterében folyó katonai akciók nem valaminõ Sesshaftigkeit miatt maradtak 955 után abba (hisz a magyarság a honfoglalás perce óta éppúgy sesshaftig volt, mint elõbbi hazájában évszázadokon át), hanem egyszerûen azért, mert a két nyugati határvédõ törzs teljes offenzív erejét, cca. 5000 - 5000 embert a lechmezei fegyverletétel után az utolsó emberig lemészárolták a németek... ... és a kiürült támadó keretek feltöltéséhez mintegy 18 évre volt szükség, hisz a fiatal korosztályoknak rendre fel kellett nõniök.
A nomádnak klasszifikált turáni népek történelmi kérdésével egyébként kissé behatóbban kell e helyen foglalkoznunk. A „nomád” és a „nomád nép” kifejezés, mint tudományos terminus technicus, magán viseli a 19. század „tudományos” stílusának minden jellemvonását. A „nomád” szó alkalmazása még a szakirodalomban sem szabatos és egyértelmû, az általános szóhasználat meg éppen visszaél vele. Amennyiben a „nomád életforma” kifejezés állandó és esetlegességektõl függõ barangolást, „roaming to and fro” jelent, az a tudós, aki elõször használta a „nomád” népek kifejezést, nem tudta mit beszél. ...
Az õsidõk óta katonailag szervezkedett turáni katonanépek esetében a „törzs” létszáma már az ókor vége felé is meglehetõsen egységes, körülbelül 50-60.000 fõ. A turáni népeknél a „törzs” kritériuma katonai kritérium. Törzs az, amely már Kr. e. 270 óta tízes számrendszer szerint felépített véderõ szervezetekhez egy „tuman”-nal (magyarban „tömény”, 10.000 fegyveres, mai kifejezéssel hadosztály) járul hozzá, márpedig 10.000 fegyveres (20 %) körülbelül 50.000 lelket jelent. Ha egy törzs továbbszaporodik, kettéhasad, ha valami katasztrófa következtében létszáma nagyarányú szökkenést szenved, más törzsbe olvad bele, de a törzs minimális létszáma mindig ugyanaz. Amikor tehát mi „törzsrõl” beszélünk, mindig egy cca. 50.000 lelket kitevõ szervezett embermennyiségre gondolunk. Mivel pedig egy-egy „nép”, egy-egy turáni törzsszövetség legalább három törzs kell, hogy legyen - három törzsnél kisebb törzsszövetségrõl nem tudunk - egy nép - turáni fogalmak szerint - feltétlenül több, mint 100.000 lélek. A honfoglalást végrehajtó magyar nép létszáma mintegy 400.000 lélek.
Ha mármost kvantitatív meghatározási alapként elfogadjuk, hogy egy nép a koraközépkorban egy százezren felüli mennyiség, egyszerre kiderül, hogy a „nomád nép” kifejezés, a jelenlegi általános szóhasználat értelmében képtelenség. Százezer fõtt étellel táplálkozó embernek évi sószükséglete a legnagyobb takarékossággal is 2500 mázsára rúg, amirõl gondoskodni k e l l, mint a vízrõl és levegõrõl, márpedig barangoló életmóddal, itt-ott, úton-útfélen felszedni, összelopkodni, vagy összerabolni ennyit nem lehet. A sószállításnak rendszeresnek kell lennie és ez, egy 100.000-es embertömeg esetében expressis verbis vagy bányászatot vagy kereskedelmet involvál, s egy 400.000-es társadalom esetében még inkább. Egy 100.000-es, vagy éppen 400.000-es tömegû társadalom háziiparilag elõ nem állítható felszerelése (vas, fegyver, jármû) akkora mennyiségû állandó szükséglet, amit barangolás közben elõállítani nem lehet, hisz pl. 70.000 harcos évi nyílhegyszükséglete még béke idején is kitesz másfélmillió nyílhegyet (évente és személyenként 20 nyílhegy elvész, amit nem lehet megtalálni) és ez 500 mázsa színvas és 500.000 munkaóra, ami 250 kovácsmûhely állandó üzembentartását jelenti. Egy százezres mennyiség állandó, vagy évente többszöri helyváltoztatása olyan feladat, amely tervszerûséget, felderítést, biztosítást, úti célt és központilag és állandóan mûködõ irányítást és fegyelmezést követel, hisz ha ilyen nincs a 100.000 ember bandákba tömörülve - különösen baj, veszély vagy éhség esetén - egymásnak esik, rabol, mészárol és széthullik.
Barangolni csak kisebb hordák - mint pl. az 5. századi germán képletek - tudnak.
Egy százezres társadalom minden tagjának hihetetlenül szervezettnek, átlagon felül mûveltnek, csodálatosan, katonailag fegyelmezettnek kell lennie, hogy „nomád” lehessen. Néhány száz, vagy egy-két ezer fõbõl álló képlet nomadizálhat, de százezres nép nem. Ez fizikai és biológiai lehetetlenség. Százezer ember 13-14.000 fogamzóképes házaspár, ami mindennap 20 szülés, s ha a vonuló nép meg nem áll, 20 család mindennap lemarad, vagy húsz anya és húsz csecsemõ - meghal. Rázós ökrösszekereken, porban, millió léggyel, szúnyoggal napokig vérzõ asszonyokat cipelni nem lehet.
Ha viszont a „nomád” szó mégsem állandó és esetlegesen alakuló barangolást, hanem pl. a legeltetési követelmények szerinti, évente kétszeri, tavaszi és õszi, inga-szerû legelõ-bejárást jelent egy és ugyanazon a nagyobb területen, „országon” belül, ahol a 100.000-es, vagy 400.000-es társadalom százezres, vagy milliós állat-tömege számára a legelõ, más, ugyancsak legeltetni akaró társadalmakkal szemben, fegyverek erejével biztosítva van, vagyis intézményes „honvédelem” van többé-kevésbé konkrét határvonalakon, a nomád kifejezés még üresebb és még tartalmatlanabb. Egy i l y e n értelemben „nomád” százezres nép ugyanis, a maga társadalmi egészében nem „legeltet” és nem „nomadizál”. Egy ekkora népi szervezetnek van irányítása, mert irányítás nélkül nem élhet, ennélfogva van központja, sõt kiterjedt földrajzi képletrõl lévén szó, alközpontjai, van kiépített önvédelme, fegyveres ereje, határõrvidéke és határbiztosítása, mert állatállományát és legelõit védeni kell, vannak gazdagjai és szegényei, vannak vezetõi, elõkelõi és átlagtömegei. Egy ekkora társadalomnak van tekintélyes és á l l a n d ó ipari szükséglete, vannak szabályai és törvényei, tehát van igazságszolgáltatása, van valamilyen vallása, tehát hitélete, van az állattenyésztést kiegészítõ, a táplálkozást kiszélesítõ földmûvelése, vannak halászai és a folyókon át vannak révei, vannak fegyverkovácsai, nyílkovácsai, íjjártói, szíjjártói, kerékjártói, nyergesmesterei, takácsai, kállói, csapói, ötvösei, fazekasai és mivel minden család mindent elõállítani nem tud, vannak kereskedõi, sõt ha bányái és bányászai nincsenek, „külkereskedelme" is van, mert a sót és vasat be kell valahonnan szerezni.
Mindazok, akik a felsorolt funkciókat végzik, nem legeltetnek és sem a határvédõ, sem a kovács, sem az ötvös, sem a halász, sem a révész, sem a fazekas, sem a kerékjártó nem nomád és nem lehet nomád. Százezres, vagy négyszázezres tömegû „nomád” társadalom nincs és soha nem volt. Ekkora tömegnek, ha legfõbb bázisát az állattenyésztés jelenti is, csak egy része, harmada, vagy fele, vagy kétharmada „nomád”, már természetesen, ha az ingaszerû oda-vissza mozgás valóban „nomádság”, mint ahogyan n e m a z. Az állatállományra épült lovas életforma civilizációs f o r m a, nem pedig civilizációs f o k.

 
 

| Tartalomjegyzék | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 |